Egy évvel később egy boríték érkezett a postaládámba. Volt benne egy fotó Lily hatodik születésnapjáról.
Daniel balra állt, Vanessa a jobbján. Lily pont a középen állt, egy hatalmas torta előtt, mosollyal az egész képet bevilágította.
A hátoldalon Vanessa így írt:
*Soha többé nem lépj ki a képből.*
Mágnesesen a hűtőmhöz kapcsoltam, közvetlenül egy kép mellett, amelyről Emily Lilyt tartja, amikor még csecsemő volt.
Néha egymás mellett nézem ezeket a két fotót. És azt mondom magamnak, hogy a családok nem feltétlenül építik újjá magukat az eltűnt emberek pótlásával. Néha úgy épülnek, hogy megtanuljuk helyet teremteni.
Hely annak, aki elment.
Hely azoknak, akik később érkeznek.
És mindenekelőtt hely egy ötéves lánynak, akinek soha nem kellett volna azon gondolkodnia, hogy számít-e még még.
