Rachel összevonta a szemöldökét.
“Igen, Daniel mesélt róla.
“Megígérte neki, hogy a családi fotókon lesz.
“Természetesen.
Lehalkítottam a hangom.
“Ha valaki megpróbálja félrelíteni, azt az ígéretet kell megjegyezned.”
Rachel a kert felé pillantott, ahol Lily ismét sétált, kis sarkai kopogtak a földön.
“Ne aggódj,” válaszolta megnyugtatóan. Ez a kislány apja mellett marad.
Nem kellett semmit hozzáadnom.
Egész szertartás alatt csendben maradtam. Daniel Vanessára úgy nézett, mint egy szerelemben elveszett férfit. És ez tette az egészet még nehezebbé.
Közbeléphettem volna. Azonnal elmondhattam volna neki, amit az imént hallott. De Lily már elvesztette az anyját. Nem akartam, hogy az apja esküvőjét egy újabb fájdalmas emlékké alakítsam, amit egész életében magával hord.
Szóval vártam.
Aztán eljött a fotók ideje. Vanessa mindent diszkréten próbált megszervezni. Először is, fotók Danielrel. Aztán a szülei. Aztán a testvérei.
Amikor Lily feléjük futott, Vanessa felemelte a kezét:
“Drágám, várj egy pillanatot…
De mielőtt szót mondhatott volna, Rachel közbeszólt:
“Tökéletes!” Lily, ülj pont apád mellé.
Daniel azonnal elmosolyodott:
“Gyere ide, hercegnőm!”
Lily berohant a karjaiba. Felemelte, és ő a kis karjait a nyakára fonta. Rachel készített egy képet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Az egyiken Lily állt a közepén, Daniel egyik oldalon, Vanessa pedig a másikon körülötte.
Onnan, ahol álltam, láttam, hogy Vanessa arckifejezése egy pillanatra megváltozott. Tudta, hogy valaki megakadályozta, hogy félrelítse Lilyt. Csak nem tudta, hogy én vagyok az.
A fogadás röviddel ezután kezdődött. Tündérfények futottak a felújított pajta sugarain. Fehér bevonatos asztalok töltötték meg a termet, ahol majdnem száz vendég ült le.
Néhány héttel korábban Daniel kért, hogy koccintsak. Még írtam is. Jóindulatú volt. Beszélt a második esélyekről, arról, hogy újra szerethetsz egy gyász után, az élet újjáépítéséről.
Amikor én következtem, becsúsztattam a kezem a kabátomba. Az ujjaim megérintették a hajtogatott papírt. És ott hagytam.
