A fojtogató csend rátelepedett a sötét folyosóra. Gabriel a szívéhez kapott, ahol a műtéti hegesedés még égetően lüktetett a felindultságtól.
„Ünnepi bulit készítettünk.”
Félix Salcedo szavai úgy csaptak le rá, mint a jéghideg zuhany. Húsz éven át ez az ember ült az asztalánál, együtt itták a legfinomabb évjáratú borokat, Félix jelen volt Elena temetésén is, és együtt gyászolták a birtok alapítónőjét. Most pedig ez a családi ügyvéd – szövetségben egy kapzsi, lelkiismeretlen nővel – egy különleges üveg bor segítségével akarta eltenni láb alól az emberi méltóságát, a vagyonát, vagy akár az életét.
Gabriel lassan hátrálni kezdett a fadarabok mögött. A hímzett, tiszta fehér köpeny elnyelte a mozdulatait a sötétben.
— Biztos vagy benne, hogy a bor készen áll? — kérdezte Claudia fojtott, izgatott hangon az irodából.
— Igen — felelte Félix szárazon. — Az orvossal megbeszéltem. A jelentésben az fog szerepelni, hogy a szívműtét utáni szövődmények miatt lépett fel az akut szívelégtelenség. Egy több mint hetvenéves, legyengült ember esetében senki sem fog boncolást kérni. Különösen nem akkor, ha az esküvő hevében, a meghatottságtól esik össze.
— És mi van, ha Nicolás gyanakodni kezd?
— Nicolás vak tőled, Claudia. A gyűrűt is neked adta. Azt hiszi, te vagy a jövője. Az esküvő után azonnal átveszed a birtok feletti vagyoni felügyeletet, mint a törvényes felesége, és gondnokság alá helyeztetjük az öreget… ha egyáltalán túléli az éjszakát.
Gabriel nem hallgatott tovább. Óvatosan, megfeszített izmokkal kisétált a szervizfolyosóra. A konyhában óriási volt a felfordulás. A pincérek méregdrága kristálypoharakat törölgettek, a szakácsok szarvasgombás falatkákat készítettek, miközben a kinti lugasban megszólalt a hegedűszó. Az esküvői vendégek megérkeztek.
A konyha sarkában Teresa Morales állt. Az idős asszony szeme könnyes volt a megaláztatástól, amit Claudia mérése okozott, míg az unokája, Lucía a tisztítószeres vödröt ürítette ki.
