Claudia elmosolyodott. Az arca gyönyörű volt, de a szemeiben a kapzsiság jéghideg fénye izzott.
— Hozd ide Nicolás mellé. És mondd meg neki, hogy ezt az üveget az apja tiszteletére kell felbontania, mielőtt aláírjuk az új birtokátruházási papírokat.
— Azonnal, kisasszony.
Iván megindult a főasztal felé. De mielőtt elérhette volna Nicolást, egy magas, szürke hajú, fehér hímzett köpenyt viselő alak lépett ki a pázsit széléről, s útját állta.
— Állj meg — mondta az idős ember.
Iván felháborodottan nézett végig a takarítón.
— Mi ez a pofátlanság?! Te még mindig itt vagy, öreg?! Azt mondtam, takarodj a vendégek közeléből!
A kiabálásra többen megfordultak. Claudia és Félix is felkapták a fejüket. A menyasszony arca eltorzult a dühtől, ahogy meglátta az öreg takarítót a tálca előtt.
— Iván! Dobjátok ki ezt a koldust! — visította Claudia.
Nicolás is észrevette a szóváltást. Felvonta a szemöldökét, s óvatosan odalépett az asztalhoz.
— Mi történik itt? Claudia, ki ez az ember?
— Csak egy pimasz takarító, drágám, aki nem tudja, hol a helye! — mondta Claudia gyorsan, s megpróbálta elterelni Nicolás figyelmét. — Gyere, bontsuk ki a bort…
Gabriel lassan felemelte a fejét. Egyetlen mozdulattal kihúzta magát, a háta egyenes lett, mint a szikla. Felemelte a kezét, s belenyúlt a fehér hímzett köpeny belső zsebébe. Kivett belőle egy apró, fekete üvegcsét és egy összehajtott papírlapot.
Aztán rátekintett a fia szemébe.
— Elég volt a színházból, Nicolás — mondta Gabriel.
Nicolás megtorpant. A hang. Az az ismerős, mély, megmásíthatatlan hang. A férfi arca egyetlen másodperc alatt váltott a bizonytalanságból a teljes döbbenetre. A szemei kitágultak, s a tekintete az öreg takarító arcára szegeződött.
— Apa…? — suttogta Nicolás, s a hangja megremegett. — Apa! Te… mit csinálsz ebben a ruhában?!
A vendégseregben fojtott morajlás futott végig.
„Gabriel?! Az az öreg Gabriel borász?!”
„Mit keres takarítóruhában a saját birtokán?!”
