Gabriel nem szidta a nőt. Ehelyett elővette a telefonját, s benyomta a lejátszás gombot.
A terasz nagy teljesítményű hangszóróiból, amelyek a zenekarnak voltak előkészítve, hirtelen felzúgott a felvétel. Félix és Claudia hangja tisztán, élesen visszhangzott a százéves fák között:
„— Ha az öreg nem élte túl az esküvőt, nem lett volna tragédia. Fontos, hogy Nicolás minél előbb örököljön…”
„— Az orvos aláírja a jelentést… Az esküvő után Nicolás készen áll majd elhinni,hogy apjának másokra van szüksége…”
A felvétel végén olyan csend borult a teraszra, hogy a tücskök ciripelése is elhalt.
Nicolás lassan Claudia felé fordult. Az arca, amely eddig a szerelmet sugározta, most olyan hideg és kemény volt, mint a gránit. Lassan kinyújtotta a kezét.
— A gyűrűt — mondta Nicolás. A hangja nem remegett.
— Nicolás… drágám… — próbálkozott Claudia, miközben a könnyek lefolytak a sminkjén. — Bántani akartak minket! Átvertek!
— A gyűrűt, Claudia! — üvöltötte Nicolás.
Claudia remegő ujjakkal lehúzta az ujjáról az aranygyűrűt a kis piros kővel, s a férfi tenyerébe ejtette. Nicolás megragadta a nőt a csuklójánál fogva, s a terasz szélén álló rendőrökhöz lökte.
— Vigyék innen őket — mondta Nicolás. — Félix Salcedót és ezt a nőt is.
A rendőrök megbilincselték Félixet és Claudiát. A vendégsereg döbbenten, elhűlve figyelte, ahogy a menyasszonyt és a családi ügyvédet elvezetik a szirénázó rendőrautók felé.
A teraszon álló vendégek lassan szétszéledtek. Az esküvői pompából egyetlen pillanat alatt maradt csupán az igazság tiszta, megbonthatatlan valósága.
Nicolás ott állt az apja előtt. Lehújta a fejét. A tekintete a földre szegeződött, a kezei reszkettek.
— Apa… — suttogta a férfi, s a könnyek kicsordultak a szeméből. — Vakon hittem nekik. Eladtam a lelkemet egy hazugságért. Elfelejtettem mindent, amit anya tanított nekem. Nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek.
Gabriel odalépett a fiához. Felemelte a kezét, s rátette a vállára.
