— Mr. Manuel… — suttogta Teresa, amikor meglátta Gabrielt. — Jól van? Nagyon sápadt. Nem kellett volna elvállalnia ezt a nehéz munkát a korában.
Gabriel ránézett a nőre. Az idős asszony elgyötört arca, a hímzett köpeny, amit az édesanyjától örökölt, s amit önzetlenül adott át egy idegennek, olyan éles ellentétben állt Claudia gőgjével és Félix árulásával, hogy Gabriel torka elszorul.
— Teresa… — mondta Gabriel halkan, de a hangjából teljesen eltűnt az öreg, elesett takarító bizonytalansága. A hangja mély volt, parancsoló és tiszta. — Menjen vissza az unokájával a szobájukba. Pakolják össze a dolgaikat, és várjanak ott.
Teresa elhűlve bámult rá.
— Tessék? De Mr. Manuel… a felügyelő kirúg minket, ha nem fejezzük be a munkát!
— Senki sem fogja kirúgni magukat — felelte Gabriel, s a szemébe olyan fény költözött, amit hetvenkét év alatt csak a legkeményebb üzleti csaták során láttak benne. — Bízzon bennem.
A birtok központi teraszán elszabadult a fényűzés.
A százéves tölgyfák alatt felállított fehér sátrakban a borvidék legbefolyásosabb emberei, politikusok, hitelezők és nagybirtokosok ünnepeltek. A levegőben a hordók és a virágok illata keveredett.
A színpadon Nicolás állott. A harmincöt éves férfi elegáns szmokingban volt, az arca boldogságtól ragyogott, de az ujján ott csillogott a néhai édesanyja, Elena által hagyott aranygyűrű a kis piros kővel. Nicolás időről időre a bejárat felé pillantott. Várta az apját. Várta Gabrielt, aki a műtét óta a tengerparti házban lábadozott, s aki nem válaszolt a hívásaira.
Claudia mellette állt, a méregdrága, csipkés menyasszonyi ruhájában, mint egy királynő. Félix Salcedo a sátor szélén poharazgatott, s időnként cinkos mosolyt váltott a menyasszonnyal.
Ekkor Iván, a rendezvényszervező lépett oda Claudia asztalához, egy fekete tálcával a kezében. A tálcán egyetlen, különleges, poros üveg bor állt, mellette egy gravírozott kristálypohárral.
— Kisasszony — suttogta Iván halkan. — A bor megérkezett. A ’98-as különleges tölgyfahordós évjárat. Pontosan úgy, ahogy Mr. Salcedo kérte.
