— Az ember hibázik, Nicolás — mondta Gabriel szelíden. — Különösen akkor, ha magányos. De az anyád gyűrűje nem a vak hitről szólt, hanem a bölcsességről. És ma este végre megtanultad a leckét.
Gabriel ekkor megfordult, s a konyha ajtaja felé intett.
— Teresa! Lucía! Jöjjenek ki!
Az idős asszony és a unokája bizonytalanul, megilletődve léptek ki a teraszra. Még mindig a takarítóruhát viselték.
Gabriel odalépett Teresához, s megfogta a kérges, munkától elhasznált kezét.
— Hölgyeim és uraim — fordult Gabriel a még ott maradt hűséges szomszédok és munkások felé —, harminc éve építem ezt a borgazdaságot. De ma este rájöttem, hogy a vagyon semmit sem ér, ha a házunkból hiányzik az emberség. Teresa Morales és az unokája ma este tisztelettel és emberséggel bántak velem, amikor azt hitték, csak egy névtelen, szegény takarító vagyok.
Gabriel a fia felé fordult.
— Mától kezdve Teresa Morales a birtok tiszteletbeli gondnoka, s az alapítványunk teljes egészében finanszírozza Lucía orvosi egyetemi tanulmányait.
A szőlőmunkások és a régi barátok kitörő tapssal fogadták a bejelentést. Teresa sírva fakadt, s átrendezve a kötényét, átkarolta a unokáját.
Nicolás odalépett az apjához. Mélyen átölelte Gabrielt – egy olyan hosszú, szoros öleléssel, amiben benne volt a megbocsátás, a gyász és az új kezdet.
— Köszönöm, apa — suttogta Nicolás. — Köszönöm, hogy nem adtál fel engem.
Gabriel elmosolyodott. Ránézett a hímzett, tiszta fehér köpenyre, amit viselt – a becsület és a tiszta szív szimbólumára –, s kihúzta magát a csillagos égbolt alatt.
A borvidék felett felkelt a hold. A föld, a szőlő és a család visszakapta a lelkét. S ezen az éjszakán Gabriel nemcsak a saját életét mentette meg, hanem a fiát is visszavezette az igazsághoz.
VÉGE
