Félix Salcedo kezéből kicsúszott a pohár, s a kristály darabokra tört a kövezeten. Claudia elfehéredett, a szája félig nyitva maradt a rémülettől.
— Mit csinálok itt, fiam? — kérdezte Gabriel, s a terasz közepére lépett, a százas nagyságú vendégsereg elé. — Azt csinálom, amit egy apának meg kell tennie, mielőtt a saját fia eladja a lelkét a sátánnak.
— Apa, nem értem… — lépett felé Nicolás kétségbeesetten. — Azt mondták, még a kórházban vagy! Azt mondták, nem tudsz lábra állni!
— Ezt mondták neked? — mutatott Gabriel Félixre és Claudiára. — Nyilvánvalóan. Mert ha tudtad volna, hogy jól vagyok, nem tudták volna végrehajtani a tervüket.
— Milyen tervet?! — üvöltötte Nicolás, s a tekintete a menyasszonyára tévedt.
Gabriel odalépett Ivánhoz, s elvette a tálcáról a porózus borosüveget.
— Ez az üveg bor — emelte a magasba Gabriel —, a ’98-as évjárat. Az az évjárat, amit édesanyáddal, Elenával palackoztunk, amikor megszülettél. Claudia és Félix kifejezetten ezt kérték nekem az estélyre. Ugye, Félix?
Félix megpróbált hátrálni a tömegben, de két markos szőlőmunkás – akik azonnal felismerték a régi gazdájukat – lefogták a karját.
— Mi van abban a borban, apa? — kérdezte Nicolás, s a hangja már nem egy vőlegényé volt, hanem egy megcsalt, kijózanodott emberé.
— Nem tudom pontosan a vegyi nevét — felelte Gabriel, s rátette az üvegre a zsebéből elővett kis üvegcsét —, de a városi laboratórium felügyelője, aki tíz perccel ezelőtt érkezett meg a birtok kapujához a rendőrséggel együtt, ki fogja mutatni a szívbénító származékot, amit Félix az orvossal felíratott. Az a tervük az volt, Nicolás, hogy ma este, az aláírások után ebből az üvegből kínálnak meg engem. A jelentést pedig már előre megírták: szívelégtelenség a meghatottságtól.
— Ez hazugság! — sikította Claudia, s odafutott Nicolás anyjának gyűrűjét szorongatva. — Nicolás, ez az öregember megőrült! A műtét elvette az eszét! Gyűlöl engem, mert nem vagyok nemesi származású! Ne higgy neki!
