I. A megérkezés és a múlt árnyai
A pueblai hegyek hűvös, eső áztatta levegőjében a szürke kocsi motorjának hörgése szinte bántóan élesen hatott. A jármű nem sokkal a kapu előtt állt meg. A felvert sár fröccsent a kőkerítésre, miközben a sofőroldali ajtó lassan kinyílt.
Ramiro szállt ki. Tíz hónap telt el azóta, hogy egy ködös hajnalon, csupán egy szál bőrönddel és nagyravágyó ígéretekkel felszerelkezve elindult Mexikóváros felé. Azt ígérte, munkát talál, pénzt küld, és visszatér a családjáért. De a hegyek alatt a levegő nehéz volt a csenddel, a pénz sosem érkezett meg, a postás pedig régen elfelejtette az utat ehhez a magányos tanyához. Most mégis itt állt: a kabátja kicsit kopottabb volt, a haja hosszabb, de az a jellegzetes, magabiztos, szinte pökhendi mosoly megmaradt az arcán – az a mosoly, amivel egykor elhitette Marianával, hogy a világ összes nehézségét képesek lesznek legyőzni.
— Mariana! Emiliano! — kiáltotta Ramiro, miközben széttárt karokkal indult a ház felé, mintha csak egy vasárnapi sétáról térne haza, és nem tíz hónapos hallgatás után bukkanna fel a semmiből.
Mariana úgy állt a megjavított udvar közepén, mint egy szobor. A lábainál lévő kosárból néhány piros alma gurult ki a nedves fűbe. A mellkasában vadul dobogott a szív, de nem az örömtől, sokkal inkább attól a fojtogató hidegtől, amit a múlt kísértetei szoktak kiváltani.
Emiliano volt az első, aki mozdult. A hétéves fiú, aki hónapokon át a kaput lesve várta az apját, most hirtelen megtorpant. Az arcán nem az ujjongás látszott, amit Ramiro várt, hanem a mély, gyermeki sértődés és a gyanakvás. A kezében még ott tartotta a fadarabot, amit Juliántól kapott tanulás közben.
A fészer ajta megnyikordult.
Julián lépett ki a félhomályból. A kezében még ott volt a kalapács, amivel a nap folyamán a kerítést javította. Csendesen, mindenféle hirtelen mozdulat nélkül állt meg a tornác lépcsőjén, és a fellelkesült, idegen férfira nézett.
