— Ti… ti megbánjátok még ezt — morogta Ramiro, miközben hátrálni kezdett a szürke kocsi felé. A gőgje utolsó morzsáival próbálta menteni a büszkeségét. — Egyedül fogtok megrohadni ezen a cursed földön!
Kinyitotta az autó ajtaját, beszállt, és egy hirtelen, vad kormánymozdulattal megfordította a kocsit. A kerekek sárt fröcsköltek a kerítésre, majd a jármű nagy sebességgel elviharzott a hegyi úton, míg végül a por és a kanyarok elnyelték a hangját.
Amikor a motor morajlása teljesen elhalkult, az udvaron hirtelen könnyebb lett a levegő.
Emiliano felsóhajtott, és mélyen kifújta a levegőt, mintha egy tonnás követ dobott volna le a válláról. Odasétált Mariana mellé, aki némán, megkönnyebbülten ölelte magához a kisebbiket, Mateót, miközben a másik kezével gyengéden megérintette a fia fejét.
Julián csendben állt a tornác szélén. Nem akart betolakodni a család intim pillanatába. Megfordult, hogy visszamenjen a fészerbe, és összegyűjtse a szerszámait. Itt volt az ideje, hogy útnak induljon. Az egyezségük eddig tartott; Ramiro visszatért, a vihar elmúlt, és a helyieknek megvolt a maguk útja.
— Hová mész? — szólalt meg Mariana hirtelen.
Julián megállt, és a válla fölött visszanézett.
— Azt hittem… azt hitted, most már egyedül is boldogultok. A férjed elment, de a ház a tiétek. Nincs szükség rátok terhére lenni.
Mariana letette a kosarat a földre, odalépett a férfihoz, és mélyen a szemébe nézett. A nők szemében már nem a magányos, védekező keménység tükröződött, hanem valami melegség, amit nagyon régóta nem engedett szabadjára.
— Nem vagy te teher, Julián — mondta halkan Mariana. — A fészer csak egy hely volt, ahová beköltöztél. De ez a ház… ez a ház már régóta veled van tele.
Emiliano is odalépett, megrántotta Julián nadrág szárát, és felnézett rá:
— Ugye nem mész el? Meg kellett még tanítanod nekem, hogyan kell a fűrészt élezni.
