Ramiro hirtelen megtorpant. A tekintete átsiklott az udvaron: meglátta a megjavított tetőt, a frissen festett ablakkereteket, a rendbe hozott tyúkólat, és végül a tornác szélén álló idegen férfit, valamint a karjaiban egy csecsemőt tartó, fiatal lányt – vagyis Lucíát, akit Julián a sajátjaként óvott az elmúlt hetekben.
Az arcáról hamar eltűnt a mosoly. A szeme összehúzódott.
— Mi a fene történik itt? — kérdezte Ramiro, miközben a tekintete váltakozva vándorolt Mariana, Emiliano és a fészerből előbukkanó Julián között. A hangjában már ott vibrált a megszokott, birtokló düh. — Elmegyek tíz hónapra, hogy megkeressem a kenyerünket, mire visszajövök, egy idegen csávó szerelgeti a házamat, és idegen gyerekek sírnak a tornácon? Mariana, magyarázd meg ezt azonnal!
II. A számonkérés és az igazság pillanata
Mariana nem rezzent meg. Hosszú hónapok magánya, a fagyos éjszakák, a gyermekeivel való küzdelem és a túlélés keserű leckéi acéllá keményítették azt a nőt, aki egykor sírva engedte el a férjét.
— A te házad? — ismételte meg Mariana, és a hangja olyan hűvös volt, mint a kút vize. — Tíz hónapja egyetlen üzenetet sem küldtél, Ramiro. Egyetlen felesleges centet sem láttunk attól a pénztől, amivel a megélhetésünket ígérted. Amikor a vihar elsodorta a tetőt, te nem voltál itt. Amikor a gyerekek éhesek voltak, te nem voltál itt. Ez a ház már régen nem a tiéd. Ez a ház az enyém, és azoké, akik megjavították, amikor te elmenekültél.
Ramiro arca elvörösödött. A férfi büszkesége, amit a városban szerzett kudarcos próbálkozások csorbítottak meg, most a saját udvarán kapott nyers pofont.
— Kurva életbe, Mariana! — lépett közelebb Ramiro, felemelve a hangját. — Én vagyok a férjed! A törvényes urad! Hogy merészelsz így beszélni velem egy idegen csöves előtt?
Ramiro hirtelen Julián felé fordult, ujjával a fészer felé mutogatva.
— És te! Ki a fene vagy tiéd? Milyen jogon vagy a feleségem portáján? Takarodj innen, mielőtt a saját kezemmel dobom ki a bőröndödet az árokba!
