Julián arcán végre átfutott az a fajta meleg, mély mosoly, amit a kislánya, Lucía születése óta nem lehetett látni rajta. Letérdelt a fiú mellé, a vállára tette a kezét, majd felnézett Marianára.
— Nem megyek sehova — mondta Julián halkan. — Itt maradok.
IV. Új gyökerek a pueblai hegyek között
Az elkövetkező években a pueblai hegyek alatti kis tanya teljesen átalakult. A romos, szél fújta viskóból olyan otthon lett, amelynek híre ment a környéken – nem a gazdagsága, hanem a rendje, a békéje és a benne élők embersége miatt.
Julián nem ment el. Ott maradt Marianával, és bár a falu népe eleinte suttogott a különös családról, hamar megértették, hogy itt két olyan ember talált egymásra, akiket a sors a legmélyebb sebeken keresztül kovácsolt össze. Lucía napról napra erősebb lett, sötét hajával és élénk szemeivel úgy rohangált az udvaron, mintha mindig is itt lett volna otthon. Emiliano pedig, aki korábban apja hiánya miatt csendes és bizalmatlan volt, Julián mellett igazi kis gazdává vált: tudta, hogyan kell a fát mérni, hogyan kell a földet művelni, és ami a legfontosabb, megtanult bízni a jövőben.
Egy napon, amikor a nap lemement a hegyek mögött, aranyló vörösre festve a felhőket, Mariana a tornácon ült, és a kezeben tartott egy csésze gőzölgő teát. Julián odalépett hozzá, és egy takarót terített a vállára.
— Hideg van este — mondta Julián, miközben leült mellé a padra.
— Nem fázom — felelte Mariana, és a fejét a férfi vállára hajtotta. — Olyan csend van.
— Jó a csend — bólintott Julián. — A csendben hallani, hogyan nő a fű, és hogyan ver a gyerekek szíve.
A házból betörő gyermekkacaj hangja hallatszott: Emiliano és Lucía éppen valamilyen játékon veszekedtek a konyhaasztalnál, míg a kis Mateo békésen aludt a rácsos ágyában, amit Julián készített neki saját kezűleg, mindenféle elvárás vagy fizetség nélkül – csupán azért, mert a szeretet nem kér számlát.
