Julián nem mozdult. Nyugodtan letette a kalapácsot a padra, megnézte a saját megkeményedett, munkás kezeit, majd lassan, megfontoltan lépett le a tornácról. Nem volt benne félelem. Olyan ember magabiztossága áradt belőle, aki már mindent elveszített az életben, és nincs vesztenivalója.
— Nem én hívtam ide ezt a portát, barátom — mondta Julián mély, nyugodt hangon. — Amikor ideértem a viharban, a lányom holttestét hordtam a karomban, és ez a nő adott nekem tetőt a fejem fölé, amikor te ezer mérföldre onnan a saját kényelmedet kerested. Ha valakinek nincs itt keresnivalója, az te vagy.
Ramiro felbőszült. Az öklei összerándultak, és egy hirtelen mozdulattal Julián felé ugrott, hogy megüsse.
De nem Julián volt az, aki megállította.
Emiliano futott oda, és teljes testével az apja elé állt, a kicsi, de dühös kezeivel lökdösve Ramiro térdét.
— Menj el! Ne üsd meg! Nem akarlak látni! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!
Ramiro megdermedt. A saját fia szavai úgy csapódtak le benne, mint egy fizikai ütés. Lenézett a fiára, akinek a szemében nem tisztelet, hanem tiszta, átható gyűlölet villogott.
— Emiliano… én vagyok az apád… — dadogta Ramiro, hirtelen elveszítve a magabiztosságát.
— Nekem nincs apám — mondta a fiú, és a hangja elcsuklott, de a tartása szilárd maradt. — Az apám az volt, aki megtanított fát vágni, aki itt volt, amikor beteg voltam, és aki nem futamodott meg az első nehézségnél. Te csak egy idegen vagy, aki visszajött rombolni.
III. A múlt lezárása
A csend, ami ezután következett, nehéz volt és fojtogató. A hegyek felől hűvös szél fújt be, libabőrt csalva a vállakra.
Ramiro körbenézett. Látta a tekinteteket. Mariana arcán a megmásíthatatlan elszántságot; Emiliano szemében a visszavonhatatlan elutasítást; és Julián tartásában azt az erőt, amit ő soha nem tudott felmutatni. Megértette, hogy itt már nincs számára hely. A hazugságai, az ígéretei és a hónapokig tartó cserbenhagyás olyan falat húztak köréjük, amit pénzzel vagy üres szavakkal már nem lehetett áttörni.
