A 214-es szoba ajtaja kinyílt, s az orvosi vészjelző szirénájának sikítása betöltötte a Cádiz-i kórház csendes folyosóját.
— Rafael! — kiáltotta Marta, miközben a kislányát, Lucíát a hátához szorította, s kinyújtott karral próbálta megfogni az idős ember vállát.
A 80 éves Rafael Santamaría az ágy szélének dőlve roskadt le a padlóra. A mellkasát szorongató, megkeményedett ujjai között még mindig ott lapult az a kis rézkulcs, amit évtizedek óta a nyakában hordott. Az arca sápadt volt, mint a Cádiz felett gyülekező téli viharfelhők, de a szemeiben – amikben korábban csak a magány és a szigorúság lakozott – most egy elképesztő, sürgető tűz égve maradt.
— Marta… — nyögte ki Rafael rekedt, elhaló hangon, miközben az ügyeletes orvos és két ápoló berontott a szobába. — A fiók… a táska… a Tomás-házaló… ő az… ő a fiam…
— Uram, kérem, ne beszéljen! — lépett oda Dr. Morales, s a lélegeztető maszkot az öregember arcára illesztette. — Azonnal vigyék az intenzívre! Akut miokardiális infarktus!
A mentőápolók hordágyra emelték az idős embert. Amikor a hordágy elgördült az ajtó felől, Rafael reszkető keze még egyszer utoljára felemelkedett. A tekintete Lucíára szegeződött – a hároméves kislányra, aki ott állt a sarokban, s a rózsaszín hátizsákját szorongatva könnyes szemmel bámulta a földre esett sárga vadvirágot.
A kulcs csörrenve esett a márványpadlóra.
A kórház intenzív osztályának folyosóján fojtogató csend uralkodott.
Marta a hideg műanyag széken ült, a térdén ringatva az elaludt Lucíát. A keze remegett. A kabátja zsebében ott lapult a kis rézkulcs, amit a 214-es szoba padlójáról szedett fel, miután a takarítóbrigád elhagyta a termet.
Marta fejében kavarogtak a szavak. Tomás. Az a vezetéknév… az ő családjának a neve volt.
