Ahogy a két kapzsi rokon megszégyenülve elhagyta a 214-es szobát, a helyiségre visszatért a béke.
Három hónappal később a Cádiz-i tengerparton sütött a kora tavaszi napfény.
Az óceán lágyan hullámzott a sziklák lábánál, s a sós szellő átjárta az új, fehérre meszelt tengerparti villa teraszát.
A teraszon egy kényelmes karosszékben ült Rafael Santamaría. A takaró a lábán volt, s a kezében egy csésze forró teát tartott. Az arca kipihent volt, a ráncai kisimultak.
Mellette Marta állt, elegáns, tiszta ruhában. Nem volt rajta takarítónői egyenruha. A szemeiből eltűnt a két éve fojtogató szorongás és az eladósodás miatti félelem. A Tomás-család öröksége s a Santamaría-vagyon törvényes része nemcsak a biztonságot hozta meg számukra, hanem a teljes igazságtételt is.
A fűben a hároméves Lucía szaladgált. A kislány nevetségesen büszkén tartott a kezében egy óriási, sárga vadvirágot, amit a sziklák közül szedett.
Odarohant a karosszékhez, s rátette a virágot Rafael térdére.
— Ezt neked hoztam, dédnagyapa! — kiáltotta Lucía a gyermeki, csengő hangján. — Nézd, ez nem gyom! Ez egy igazi aranyvirág!
Rafael elmosolyodott – azzal a tiszta, meleg mosollyal, amit a Cádiz-i kórházban senki sem hitte volna, hogy képes kiadni magából. Felemelte a virágot, s óvatosan a zakója gomblyukába tűzte.
— Gyönyörű, kicsim — mondta az öregember, s megsimogatta a kislány fekete haját. — A legszebb virág az egész óceánparton.
Marta odalépett hozzájuk, s gyengéden átkarolta a nagyapja vállát.
A 214-es szoba sötétje, a magány és az ötvennyolc évig tartó elfojtott fájdalom végleg a múlté volt. A sors elrendezte az adósságait, s a Cádiz-i tengerpart felett felragyogó napfényben a Tomás- és a Santamaría-család végre megtalálta az igazi otthont, az igazságot és a megbonthatatlan szeretetet.
VÉGE
