— Azonnal add ide azokat a papírokat! — visította Beatriz. — Az a bátyám személyes ingósága! Biztonságiak, tartóztassák le! Ellopta az éjjeliszekrény kulcsát!
Marta nem hátrált meg. A füzetet a mellkasához szorította, s kőkeményen Fernando szemébe nézett.
— Ez nem a te tulajdonod, Beatriz — mondta Marta, s a hangja visszhangzott a sötét szobában. — Ez a nagyapám hagyatéka.
Fernando arca elfehéredett. A pökhendisége egyetlen pillanat alatt váltott tiszta, primitív pánikra.
— Mit… mit mondtál? — dadogta az öreg milliomos.
— Azt mondtam, hogy Rafael Santamaría az én nagyapám — felelte Marta, s kitolta eléjük a katonai levéltár pecsétes igazolását. — És pontosan tudom, mit tettél ötvennyolc évvel ezelőtt Elenával és a gyermekével. Tudom, hogyan hamisítottad meg a leveleket, s hogyan loptad el a bátyád életét!
— Ez hazugság! — üvöltötte Fernando, de a keze elképesztően remegett. — Kijátszottad az öreget! Kiforgattad a fejét!
— Nem forgattam ki a fejét, Fernando — mondta egy mély, rekedt hang a folyosó felől.
Mindenki megfordult.
A kerekesszékben, oxigénpalackkal az oldalán, Dr. Morales kíséretében maga Rafael Santamaría gördült be a szobába. Az idős ember még gyenge volt, de a tekintetében ott ragyogott az a győzedelmes, megbonthatatlan erő, amit nyolcvan év megpróbáltatása sem tudott elpusztítani.
— Rafael…! — tátotta ki a száját Fernando.
— Vége van, Fernando — mondta Rafael csendesen, miközben a kerekesszékével Marta mellé gördült, s megfogta az unokája kezét. — A szövetségi ügyészség már megkapta a dokumentumok másolatát. Az összes hamisításod, a családi vagyon eltérítése s az elmúlt ötvennyolc év bűnei nyilvánosságra kerülnek.
Beatriz tehetetlenül nézett az apjára, majd a biztonsági őrökre, akik leeresztették a kezüket, s csendben hátraléptek az ajtóból. Megértették, hogy a játéknak vége.
— Gyere, Beatriz — mondta Fernando halkan, s az arca olyan nyomorúságos volt, mint egy elítélté a vérpadon. — Menjünk innen.
