Beatriz ekkor észrevette Martát. Végignézett az egyszerű, zöld takarítónői egyenruhán és a széken alvó kislányon.
— Te mit keresel itt? — kérdezte Beatriz hűvös, megvető hangon. — Ez az intenzív osztály magánszárnya. A takarítás csak reggel hatkor kezdődik.
Marta lassan felállt. A tekintetében nem volt félelem.
— Don Rafael barátja vagyok — mondta Marta halkan, de tisztán. — A kislányom és én látogattuk őt az elmúlt hónapokban.
Fernando gúnyosan felnevetett. A hangja végigvisszhangzott a kőpadlón.
— Koldusok és takarítók… A bátyám valóban teljesen elveszítette az eszét a végére. Nyilván aprópénzt kéregettetek tőle! Ha még egyszer a szobája közelében meglátlak titeket, elintézem a kórház igazgatójánál, hogy még ma éjjel kirúgjanak!
Marta nem válaszolt. Nem éri meg vitatkozni az olyan emberekkel, akiknek a szívét a kapzsiság teljesen kiégette. Megszorította a zsebében lévő kis rézkulcsot, s lassan kisétált a kislányával a kórházból a fagyos, tengerparti éjszakába.
Hajnali négy óra volt.
A kórház 214-es szobája üresen és sötéten állt. A betegágy össze volt vetve, az ablakpárkányon ott sorakoztak a Lucía által hozott szárított vadvirágok és az a kis szív alakú kövecske, amit az óceán partján találtak.
Marta óvatosan nyitotta be az ajtót. A takarítókocsit az ajtó előtt hagyta.
Tudta, hogy kockáztatja az állását. Tudta, hogy ha Beatriz vagy a biztonságiak megtalálják itt, azonnal elbocsátják. De az öregember utolsó szavai – „58 évbe telt, mire megtaláltam őket” – nem hagyták nyugodni.
Odalépett a szoba sarkában álló éjjeliszekrényhez.
Az alsó fiók szélén ott tündökölt az apró, réz zár. Marta elővette a zsebéből a kulcsot, s óvatosan bedugta a lyukba.
A zár halkan kattant.
A fiók kinyílt. Odabent nem voltak ékszerek, sem aranyrudak, sem méregdrága értékpapírok.
A fiókban egy vastag, kék bőrkötésű füzet feküdt, mellette egy sárgult, 1968-ból származó katonai lemondó irat, s egy csomó kézzel írt levelezés.
Marta felemelte a kék füzetet. Az első oldalra Rafael saját, határozott kézírásával ez volt írva:
