Marta édesanyja, Elena Tomás, egy kis Cádiz-környéki halászfaluban nőtt fel. Egyedülálló anyaként nevelte Martát, s az édesapjáról – Marta nagyapjáról – soha nem beszéltek. Csupán egyetlen emléket őriztek tőle: azt a kopott, pamutkendőbe tekert kézműves tollat, amivel Marta édesanyja a régi dalokat jegyezte le a családi füzetbe. Ugyanazt a dalt, amit Lucía tegnap délután dúdolt az ablak mellett.
Éjfél körül a folyosó végén nehéz, határozott léptek zaja törte meg a némaságot.
Egy magas, elegáns férfi közeledett sötétkék öltönyben, mellette egy méregdrága selyemkosztümöt viselő, negyven év körüli nővel. Az arcukon gőgös, unott kifejezés ült, s a léptükből áradt a gazdagság és az elbizakodottság.
Fernando Santamaría – Rafael öccse és a spanyol haditengerészet egykori beszállítói hálózatának milliomos tulajdonosa – volt az, a lányával, Beatrizzel.
— Hol van az orvos? — csattant fel Fernando a pultnál álló ápolónőnek, oda sem nézve a sarokban ülő takarítónőre. — Értesítettek, hogy a bátyám válságos állapotban van. Ugye tisztában vannak vele, hogy ki ő? Ha bármi történik a vagyonkezelői nyilatkozat előtt, a kórház vezetősége felelni fog érte!
— Don Fernando, a beteg jelenleg mélyaltatásban van — felelte az ápolónő halkan. — Az állapota instabil.
Beatriz türelmetlenül forgatta a szemét, s az órájára pillantott.
— Apám, mondtam, hogy felesleges volt idejönnünk az éjszaka közepén. Az öreg már hónapok óta senkit sem ismer fel. A végrendelet úgyis a mi kezünkben van. Amint lehunyja a szemét, a cadizi ingatlanok és a tengerészeti kötvények automatikusan a mi cégünkre szállnak.
Marta a székben ülve összébb húzta magát. Megértette.
Rafael Santamaría nyolcvan éve alatt nem volt magányos. Vagyis nem azért volt egyedül a 214-es szobában, mert nem volt családja. Azért volt egyedül, mert a saját testvére és rokonsága élő halottként kezelte őt, s egyetlen dolgot vártak csupán: a halálát, hogy megörökölhessék a haditengerészeti évekből és a földvagyonból származó vagyonát.
