Pont úgy néztek ki, mint az övé.
A bálterem zsivaja, a poharak csilingelése, a befektetők hangos nevetése és a távoli zenekar dallama egyetlen szempillantás alatt elnémult a fejemben. A világ, amit az elmúlt tizenhat évben építettem – a milliárdos birodalom, a betonbiztos üvegpaloták, a szerződések és a hatalom rideg világa – egyetlen pillanat alatt összeomlott, mint egy kártyavár.
A lány ott ült a zongorapadon, a kis kezét a fekete elefántcsont billentyűken nyugtatva, és a sötét, mély szemeivel engem nézett. Olyan szemekkel, amelyekben benne volt az én tükröződésem is – az a makacs, kutató tekintet, amit minden reggel láttam a tükörben, amikor a borotválkozás közben azon tűnődtem, vajon mit nyertem és mit veszítettem el az életben.
Tizenhat év.
A lány – aki most tizenöt év körüli lehetett – felállt a zongorától, és ösztönösen Emily ruhájának szélébe kapaszkodott. Emily arca sápadt volt, de a tekintetében nem volt menekülés. Nem volt benne az a düh vagy keserűség, amit az ember egy ilyen váratlan találkozástól várna. Csak egy végtelen, mély fáradtság ült ki a vonásaira, mintha egy nagyon nehéz utazás végére ért volna, és most nem lennének szavai arra, amit talált.
– Lili – szólalt meg Emily halkan, a hangja alig hallatszott a terem morajlásában, de számomra olyan hangosan csengett, mint a harangszó. – Menj át kérlek a másik sarokba, a nénihez, mindjárt jövök.
A lány bólintott, még egyszer rám emelte a sötét, ismerős szemeit, majd csendesen elindult a terem túlsó fele felé.
A bálterem közepén álltunk, mindössze néhány lépésre egymástól, de a köztünk lévő távolság tizenhat évnyi csendből, megválaszolatlan levelekből, félreértésekből és elszalasztott életekből épült fel.
– Ő… – kezdem, de a torkom elszorult. A nyelvem alig mozdult. A pezsgős pohár, amit eddig görcsösen szorítottam, szinte belesüppedt a markomba, de nem érdekelt, ha eltörik. – Ő a lányunk, Emily?
