Elköltöztem a belvárosi, steril üvegpalotám fényűző penthouse-ából. Nem adtam el a céget – hiszen a munkám, a birodalom ott volt, azt nem lehetett csak úgy eldobni –, de radikálisan megváltoztattam az életemet. Az igazgatói teendők egy részét átadtam Evannek és a megbízható alelnököknek, a hétvégéimet pedig kizárólag egy kis északi kisvárosban, Emily otthonában töltöttem.
Az a ház… ó, az a ház nem hasonlított semmire, amit az elmúlt tizenhat évben megszoktam. Nem voltak benne dizájnbútorok, márványpadlók vagy okosotthon-rendszerek. Kopott fapadlók voltak, a falakon számtalan festmény és vázlat lógott, a nappaliban pedig ott állt az a kopott, de gyönyörű hangzású fekete zongora, amelynek a billentyűi közé beégett az évek kopása.
Az első napokban Lili idegenként méregetett. Nem csodáltam. Egy idegen férfi állított be az életükbe, aki drága öltönyökben járt, és akinek a neve ott szerepelt a gazdasági magazinok címlapján, de akiről ő eddig csak annyit tudott, hogy ő írta azt a dalt, amit az anyja minden este játszott neki elalvás előtt.
De a zene… a zene hamarabb beszélt, mint mi.
Egyik délután, amikor a hó finoman esett a kisváros utcáin, Lili ott ült a zongoránál, és éppen azt a dallamot próbálta eljátszani, amit a gálán is. De eltévesztett egy ütemet a középső résznél, és mérgesen felsóhajtott, majd lecsapta a fedelét.
– Nem megy – mormolta maga elé. – Anya azt mondja, ezt a részt csak akkor lehet jól játszani, ha az ember nem az ujjaira figyel, hanem arra, ami a szívében van. De én nem tudom, mi van a szívemben.
Odaléptem hozzá a konyhából, a kezemben egy bögre forró kakaóval. Letettem a csészét a zongora szélére, majd csendesen leültem mellé a zongorapadra. A fapadló alattam megnyikordult – pontosan úgy, mint a régi kávézóban.
