– Tudod, Lili – mondtam halkan, miközben a billentyűkre tévedt a tekintetem –, amikor ezt a dalt írtam, az apád még nagyon fiatal volt, és azt hitte, a világot egyetlen nagy akarattal meg lehet változtatni. Azt hittem, ha elég keményen dolgozom, ha elég pénzt keresek, akkor semmit sem veszíthetek el. De tévedtem.
A lány oldalra fordította a fejét, és a sötét szemeivel a kezemet nézte, ahogy ráhelyeztem az ujjaimat az elefántcsontra.
– Te vagy az apám? – kérdezte hirtelen, mindenféle köntörfalazás nélkül, olyan egyenességgel, amitől a gyomrom egy pillanatra összezsugorodott.
– Igen, Lili – feleltem, és a torkomban lévő gombóc szinte megfojtott. – Én vagyok. Sajnálom, hogy tizenhat évet kellett várnod arra, hogy ezt elmondjam neked.
Lili egy pillanatig némán ült. Aztán lassan lenyúlt, és az ujjait az én ujjaim mellé tette a billentyűkre.
– Anya azt mondta, te is szereted ezt a dalt.
– Jobban, mint bármi mást a világon – mondtam. – Játsszuk el együtt?
És akkor, ott a kisváros csendes délutánján, a fák alatt, amiket a hó fehér lepel borított, elkezdtem játszani. Nem a vezérigazgató játszott, aki a tőzsdei árfolyamokat nézi, hanem az a fiú, aki tizenhat évvel ezelőtt elhitte, hogy a zene megvédi a világot a sötétségtől. Lili hamar bekapcsolódott, az ujjai könnyedén követték az én ritmusomat, és a dallam betöltötte a kis szobát, átjárva a falakat, a padlót, és mindazt a fájdalmat, amit eddig magunkban hordoztunk.
Az ajtóban Emily állt. A vállára terített egy kopott gyapjúpulóvert, a kezében egy bögre gőzölgő teával, és a könnyeit nyelve mosolygott.
Amikor az utolsó akkord elhalt a levegőben, Lili felállt, hogy megnézze a kint eső havat, magunkra hagyva minket a zongoránál.
Emily odalépett hozzám. Letette a teáját a kis asztalra, majd a kezét finoman ráhelyezte az enyémre. A bőre még mindig ugyanolyan puha volt, mint régen, és a kávé meg a fahéj illata – az a régi, felejthetetlen illat – most is ott lengedezett körülötte.
