Emily nem fordította el a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és a szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp, amit gyorsan, egyetlen határozott mozdulattal törölt le az ujjával.
– Amikor elmentem a lakásodból, Daniel, nem azért mentem el, mert nem szeretteelek – mondta, és a hangja olyan nyugodt volt, ami jobban fájt volna bármilyen kiabálásnál. – Aznap reggel tudtam meg. Azt hittem… azt hittem, te vagy az első, akinek el kell mondanom. De amikor bementem az irodádba, a titkárnőd azt mondta, hogy nem érsz rá. Hogy a családi cég csődben van, az apád kórházban, és te éppen egy ezer embert érintő konszolidációs tárgyalást vezetsz. Azt mondta, ne is próbáljalak megzavarni, mert a magánéleted most nem időszerű.
A szavak megütöttek, mint a jeges víz. Emlékeztem arra a hétre. A pokol hétköznapjai voltak azok. Az irodámban papírok hevertek, az ügyvédek ordíttak, a bankok a hitelkeret felmondásával fenyegetőztek, én pedig huszonnégy órából huszonkettőt dolgoztam, hogy megmentsem a családi nevet. De a titkárnőm… Istenem, a titkárnőm önhatalmúlag kiszűrt minden hívást, minden látogatót, mert azt hitte, ezzel véd engem.
– Én… én soha… – dadogtam, miközben a múlt darabjai vadul kezdtek el a helyükre kattanni. – Emily, én soha nem kaptam meg a nevedet a recepcióról. Azt mondták, csak hitelezők meg újságírók kerestek.
– És a levél, Daniel? – kérdezte, és a hangja most először remegett meg kicsit. – Ott hagytam a postaládádban. Egy borítékot. Benne volt a teszt, és egyetlen kérdés: „Meg tudjuk ezt csinálni együtt, vagy egyedül kell elindulnom?” Vártam három napig a kávézóban, ahol megismertük egymást. Három napig ültem annál az ablaknál, ahol először dúdoltad azt a dalt. Nem jöttél. Aztán a főbérlőm kinyomozta, hogy eladtad a lakásodat, hogy kifizesd a tartozásokat, és elköltöztél a város másik felébe, a gyár közelébe. Senki sem tudta az új címedet. A kollégáid azt mondták, bezárkóztál a munkába, és minden hidat felégettél a régi életed mögött.
