“Anya, játssza a dalát,” suttogta a lány a karácsonyi gálán. A bálterem túloldalán Daniel Whitmore vezérigazgató megdermedt, amikor három ismerős hang emelkedett fel a zongorából. Ezt a dallamot tizenhat évvel korábban írta annak a nőnek, aki eltűnt búcsú nélkül. Sosem adta ki. Csak Emily ismerte a dalt. És most a zongoranál ült, és egy lányt tanított játszani rajta.

– Nem késő még, Daniel? – kérdezte halkan. – A birodalmad… a városaistálló életed?

Felálltam a zongorapadról, átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. Olyan szorosan, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, megint eltűnik a ködben.

– A birodalom, Emily… az csak kő meg papír – mondtam a fülébe, miközben az ablakon át a hóesést néztem, ahol a lányunk ujjongva fogta a hópelyheket. – Az igazi élet itt van. És én nem akarok többé olyan dalokat játszani, amiket senki sem hall. Mostantól csak veled akarom írni a kottát.

Emily elmosolyodott, a fejét a mellkasomra hajtotta, pontosan úgy, mint régen, az esős estéken a kávézó ablakánál.

És ahogy a zene lassan elhalkult a házban, tudtam, hogy a tél végre véget ért. Nemcsak a naptár szerint, hanem bennünk is. A múltat nem lehetett kitörölni, de a jövőt – azt a jövőt, amiért tizenhat évet kellett utaznunk a csendben – végre együtt zenélhettük végig.