A térdeimben megroggyant az erő. Azt hittem, én voltam a hős, aki megmentette a családi birodalmat. Azt hittem, a magány, amit éreztem, a siker ára volt. Nem vettem észre, hogy miközben a cégemet mentettem meg a csődtől, a saját életem legfontosabb kincsét hagytam kicsúszni a kezeim közül.
– A levél… – suttogtam. – Amikor eladtuk a lakást, a költöztetők dobozokba dobtak mindent. A régi holmikat egy raktárba zárattuk. Soha… soha nem nyitottam ki azokat a dobozokat. Azt hittem, önként mentél el. Azt hittem, unod a szegénységet, a stresszt, a zongora nélküli napokat.
Emily keserűen elmosolyodott.
– Zongora nélkül? Daniel, én nem a pénzt kerestem benned. Azt a fiút szerettem, aki a kávézóban ült, és a billentyűket simogatva azt mondta, hogy a zene az egyetlen dolog a világon, ami megért minket. De mire te milliárdos vezérigazgató lettél, addigra én egyedül neveltem fel egy gyereket egy kisvárosi zeneiskola hátuljában, és minden este azt a dalt játszottam neki, amit nekem írtál, amikor féltem a holnaptól.
A terem többi része mintha megszűnt volna létezni. A befektetők pezsgővel a kezükben nevetgéltek a sarokban, miközben a mi kis világunk végleg darabokra hullott, hogy aztán valami teljesen új romjain éledjen újjá.
Az éjszaka hátralevő része homályosan pereg le bennem. Nem emlékszem pontosan, hogyan mondtam le a beszédet, hogyan búcsúztam el a főbefektetőktől, és hogyan hívtam félre a sofőrömet. Csak arra emlékszem, hogy Emily ott állt mellettem a szálloda csendes, hátsó kimeneténél, a hideg decemberi szélben, és Lili a kezét fogva bámult rám a kocsibejáró fényénél.
– Jössz velünk? – kérdezte a lány, és a hangjában ott csillogott az a gyermeki kíváncsiság, ami miatt az ember képes lett volna akár a tűzbe is menni.
Nem mondhattam nemet. Nem lett volna jogom hozzá.
A következő napok és hetek nem a filmekbe illő, könnyezve egymás boruló happy enddel indultak. Sokkal inkább a húsba vágó igazságok, a csendes felismerések és a lassú építkezés időszaka voltak.
