1. RÉSZ
Apám szilveszter közepén kidobott az ablakon, anyám behúzta a függönyt, hogy ne lásson, és a bátyám egy hatalmas kutyát engedett ki, abban a reményben, hogy az megtámad. Mindez azért, mert nem voltam hajlandó adni nekik egy olyan ház felét, ami jogilag az enyém volt.
Majdnem 12:30 volt hajnali volt. A Chihuahua-hegységben a hőmérséklet 12 fokra csökkent a nulla alatt. Piros ruhát viseltem, kabátot és cipőt sem. Hó volt a hajamban, és elviselhetetlen fájdalmat éreztem a vállamban.
Az ablakból hallottam apám hangját.
“Ha megtanulod tisztelni a családodat, beengedünk.”
Aztán megláttam az anyámat. Néhány másodpercig rám nézett, olyan arckifejezéssel, amit sosem fogok elfelejteni, majd behúzta a függönyt.
Aztán a testvérem, Ricardo jelent meg a karám mellett.
“Nézzük meg, hogy így meg tudsz szabadulni a makacsságodtól.”
Elengedte a Thunder láncát, a majdnem 60 kilós kaukázusi pásztorunkat.
Az állat felém rohant, miközben Ricardo kiabált, hogy támadjak meg.
De hogy megértsem, miért akarta ezt velem tenni, el kell mesélnem, mi történt az előző hónapokban.
A nevem Mariana, 30 éves vagyok, és egy fogászati klinikán adminisztrátorként dolgoztam Chihuahua fővárosában.
A ház, ahol felnőttünk, Creel közelében volt. A nagymamámé, Teresáé volt, aki konzerveket árult, és egész életét azzal töltötte, hogy megőrizze azt a földet.
Amikor meghalt, három évvel korábban, nagyon világos köteléket hagyott hátra: Ricardo és én egyenlő arányban örököltük a birtokot. A szüleim egész életükben megtartanák a jogot, hogy ott éljenek.
Mindent hivatalossá tettek közjegyző előtt, és bevetették a Köztulajdon Nyilvántartásába.
Apám, Rogelio, soha nem fogadta el ezt a döntést.
“A nagymamád mindig is uralkodni akart, amíg meg nem hal,” ismételte.
Ricardo viszont úgy viselkedett, mintha a ház kizárólag az övé lenne.
A városban éltem és bérleti díjat fizettem. Azonban minden kéthetente vettem gyógyszert a szüleimnek, és hozzájárultam az ingatlan karbantartásához.
A bátyám akkor jelent meg, amikor pénzre volt szüksége.
