— Bármikor — felelte gyorsan, szinte gyerekes sietséggel, de azonnal korrigált. — Úgy értem… amikor neked jó. A héten pénteken szabad vagyok délután háromtól. A környékeden lévő kis pékségben? Ahol régen azokat a fahéjas csigákat vettük?
— Rendben — mondtam. — Pénteken háromkor. A fahéjas csigásnál.
— Köszönöm, anya. Én… nagyon szeretlek.
— Pénteken találkozunk, Daniel.
Letettem a telefont. A kezemet rászorítottam az asztal szélére, mert az ujjaim elkezdtek remegni.
Az azt követő két napban alig aludtam.
A konyhámból valóságos csatatér lett. A harminchat levél ott feküdt kiterítve az asztalon, időrendi sorrendben. Melléjük tettem Claire saját kezűleg írt vallomását, amit aznap éjjel hagyott nálam, mielőtt elsírva magát elviharzott.
Két igazság feszült egymásnak a fejemben, mint két hatalmas, pusztító hullám.
Az első igazság a haragomé volt. Claire becsapott. Törvénytelenül, orozva elvette a nevemet, az arcomat, a hangomat, és eladta a fiamnak egy olyan szeretet hamis illúzióját, amit én megtagadtam tőle. Megfosztott a döntési jogomtól. Megfosztott attól a szent jogomtól, hogy én szabjam meg a határaimat a saját életemben. A kézírásomat hamisította! A férjem, Frank halála után én magam kapartam össze a családom romjait, miközben Daniel mindent elégetett. És Claire úgy döntött, hogy az én nevemből épít hidat a romok felett, anélkül, hogy megkérdezett volna.
De a másik igazság ott lapult a borítékokban.
Kinyitottam az 5. levelet. Daniel válasza:„Kedves anya, amikor azt írtad a múlt héten, hogy ’a döntéseid következményei nem azért vannak, hogy megbüntessenek, hanem hogy megtanítsanak élni’, először dühös voltam. Összetértem a poharat a mosdóban. Azt hittem, utálsz. De aztán éjszaka, amikor a vágyakozás a gyógyszer után olyan volt, mintha belülről rágna valami féreg, újra elolvastam. Rájöttem, hogy nem büntetsz. Csak nem hazudsz többé nekem. És ez az első alkalom az életemben, hogy valaki nem hazudik nekem.”
