Összeszorult a gyomrom. Ránéztem az írásra. Claire ismerte a gondolataimat. A lányom, aki végignézte az apja halálát, a bátyja leépülését és az én megkövesedésemet, fogta az én régebbi mondataimat – azokat, amiket akkor mondtam, amikor Daniel még gyerek volt –, és szálanként szőtte bele a levelekbe.
Ha most odamegyek a pékségbe, és azt mondom Danielnek: „Itt a dobozod. A leveleket nem én írtam. A húgod volt. Én hat évig feléd sem néztem, és soha egyetlen szót sem küldtem neked” – mi történik?
Összeomlik.
A józansága egy olyan alapra épült, ami egy hazugság volt. Vagy mégsem? Vajon a józansága a levelekre épült, vagy arra a hitre, hogy nincs egyedül a világban?
És ha elmondom az igazságot, nem csupán Danielt pusztítom el, hanem Claire-t is. Daniel soha többé nem bízna a húgában. A két gyermekem közötti kapocs örökre megsemmisülne.
De ha hallgatok? Ha elbújok Claire hazugsága mögött, és elfogadom a hálát egy olyan csatáért, amit én meg sem vívtam? Akkor én magam válok hazuggá. Egy olyan anyává, aki elgyávult, s most más tollaival ékeskedik.
A választás nem a jó és a rossz között volt. A választás két pusztító méreg között lebegett.
Péntek délután negyed háromkor már a pékség előtti kis asztalnál ültem.
Az idő hűvös volt, az októberi szél sárga leveleket sodort a járdán. A kávém lassan kihűlt a csészében.
Két perccel három előtt megláttam őt.
Daniel a túloldalról kelt át az úton. Lassan ment, a keze a kabátzsebében. Magasabbnak tűnt, mint emlékeztem, a válla szélesebb volt, nem az a görnyedt, védekező tartása volt, amit a drogok alatt felvett. Sötétkék farmert és tiszta, szürke kötött pulóvert viselt. Az arca borotvált volt, s amikor meglátott az üvegen keresztül, nem mosolyodott el azonnal. Megállt. Egy pillanatra láttam a szemében azt a gyerekes rettegést, amit akkor mutatott hatévesen, amikor eltörte a konyhai vázát.
