Aztán vett egy mély levegőt, belökte az ajtót, s a kis rézcsengő megcsendült a feje felett.
Odalépett az asztalomhoz.
— Szia, anya — mondta.
— Szia, Daniel.
Állt ott egy másodpercig, bizonytalanul, hogy megöleljen-e. Én nem mozdultam. Lassan kihúzta a széket, és leült velem szemben.
A felszolgáló odalépett, Daniel kért egy feketekávét. Semmi cukor, semmi tejszín.
Amikor a felszolgáló elment, ott maradtunk ketten a csendben. Néztem az arcát. A szeme körül apró ráncok jelentek meg, a halántékánál ősz hajszálak csillogtak. Frankre hasonlított. Ijesztően hasonlított az apjára abban az életkorban, amikor összeházasodtunk.
— Jól nézel ki, anya — mondta csendesen. — A hajad… hosszabb, mint amikor utoljára láttalak.
— Te is jól nézel ki — feleltem. — Megváltoztál.
Daniel elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt.
— Muszáj volt. Ha nem változom meg, most egy jeltelen sírban feküdnék valahol a belváros mögötti sikátorban.
A kezét az asztalra tette. Az ujjai tiszták voltak, a körmei gondozottak. Nem voltak rajta tűnyomok, nem remegett.
— Olvastad a leveleket? — kérdezte halkan.
A sz szívem nagyot dobbant. A táskámban, közvetlenül a lábam mellett, ott lapult a piros mappa, amibe beletettem az utolsó három válaszlevelét.
— Olvastam — mondtam.
Daniel bólintott, s a tekintetét a kávéscsészéjére szegezte.
— Tudom, hogy sok dolog van azokban a válaszokban, amit még soha nem mondtam ki hangosan. Apáról… az óráról… Rebeccáról. De amikor megkaptam az első leveledet abban a rehabilitációs központban… anya, én akkor már elhatároztam, hogy véget vetek mindennek.
A torkomban megszorult a levegő.
— A benzinkútnál? — kérdeztem halkan.
— Igen — nézett rám egyenesen. — Claire talált rám. Teljesen kész voltam. Volt nálam egy adag, ami elég lett volna ahhoz, hogy soha többé ne ébredjek fel. Nem akartam több fájdalmat okozni nektek. Úgy éreztem, a családomnak az a legjobb, ha törölnek a föld színéről. És akkor Claire azt mondta, hogy te küldtél valamit.
