Összeszorítottam a fogamat. A harminchat levél. A harminchat válasz. Egy párbeszéd volt két ember között, akik közül az egyik nem is tudott a beszélgetésről – de mégis minden egyes szó igaz volt.
— Daniel — folytattam, s a hangom most már nem remegett. — A múlton nem tudunk változtatni. Nem tudom visszahozni apádat. Nem tudom elfelejteni azt az éjszakát, amikor Frank nevét használtad ellenem. De látom a gyümölcsét annak a harcnak, amit végigjártál. És ezt senki nem veheti el tőled. Sem én, sem senki más.
Daniel szeme megtelt könnyel. Bólintott, s a hüvelykujjával óvatosan megsimogatta a kezemet.
— Nem akarom, hogy visszahozd a múltat, anya — suttogta. — Csak azt akarom… hogy a jövőben itt lehess.
— Itt leszek — mondtam.
És ebben az egyetlen mondatban nem volt semmi hazugság. Ez már az én saját szavam volt. Az én saját döntésem.
Egy órával később váltunk el a pékség előtt. Megöleltük egymást – egy hosszú, szoros ölelés volt, amiben benne volt hat év csendje, Frank hiánya és a remény lassú, bizonytalan visszatérése.
Ezután nem hazafele vettem az irányt.
Beültem az autómba, és áthajtottam Claire lakásához.
Amikor becsöngettem, a lányom nyitott ajtót. Az arca sápadt volt, a szemei duzzadtak a sírástól. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy azér jöttem, hogy elpusztítsam azt a kevés kapcsolatot is, ami köztünk maradt.
— Anya… — mondta halkan, s hátrálgatott a folyosón. — Ugye… nem mondtad el neki?
Lassan beléptem a lakásba, és bezártam magam mögött az ajtót. Kivettem a táskámból a piros mappát, és rátettem a hallban lévő kis asztalra.
— Nem mondtam el — feleltem.
Claire megtorpant. A szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. A tehetetlen megkönnyebbülés és a döbbenet keveredett az arcán.
— Nem… nem mondtad el? — suttogta. — Miért? Azt hittem, gyűlölsz emiatt.
