Odaléptem a lányomhoz. Megragadtam a vállát, s olyan erővel tartottam, hogy kénytelen volt a szemembe nézni.
— Amit tettél, Claire… az borzalmas volt — mondtam, s a hangomban ott volt a régi, szigorú anyai tekintet. — Elvetted a nevemet. Hamisítottad a kézírásomat. Hat éven át hazudtál a bátyádnak és nekem is. Azt hitted, te vagy az Isten, aki eldöntheti, kinek mi jár?
Claire lehajtotta a fejét, s a könnyei a padlóra hullottak.
— Sajnálom… annyira sajnálom, anya… Azt hittem, meghal azon az éjszakán. Nem tudtam mást tenni.
— Tudom — mondtam halkan.
A szorításom a vállán megenyhült, s az ujjaim végigsimítottak az arcán.
— Tudom, miért tetted. Mert túlságosan szeretted a bátyádat ahhoz, hogy hagyd meghalni. És mert túlságosan szerettél engem ahhoz, hogy elhidd: a szívem teljesen kővé vált.
Claire rám nézett, a szemei tágra nyíltak.
— Claire — folytattam —, nem mondtam el neki az igazságot, mert az az igazság most mindent elpusztított volna, amit az elmúlt három évben felépített. Nem engedem, hogy a te bűnödet vagy az én régi haragomat a fiam nyakába varrjuk, most, amikor végre talpra állt.
— Anya… — zokogta Claire, s a nyakamba borult.
Átöleltem a lányomat. Éreztem a teste remegését, a három évig hordozott bűntudat és teher súlyát, amit most végre le tehetett.
— De ez a mi titkunk marad — mondtam a hajába suttogva. — Örökre. Daniel soha, de soha nem tudhatja meg. A levelek az én leveleim maradnak. És te soha többé nem írsz egyetlen sort sem a nevemben. Megértetted?
— Megértettem — suttogta Claire. — Megértettem.
Aznap este visszatértem a saját házamba.
A konyhaasztal üres volt. A harminchat kék szalagos levelet elraktam a komód legfelső fiókjába, egy kis faláda mélyére. Frank órája hiányzott a házból, de az emléke már nem a fájdalmat hozta magával, hanem egy furcsa, csendes megbékélést.
