1. RÉSZ

“Ha élve akarsz eljutni Barcelonába, szállj le Zaragozában, és ne ébresszd fel a férjedet,” suttogta a buszvezető.

Inés Salvatierra felemelte a tekintetét a mobilról. Majdnem hajnali 2 óra volt. A busz Madridból indult Barcelonába, és mellette Álvaro az ablaknak támasztva aludt. Vagy úgy tett, mintha aludna.

A kék egyenruhás nő egy Blanca nevével ellátott jelvényt viselt. Komoly arca volt, mint aki túl sok éve éjszaka dolgozik.

“Mit beszélsz?” kérdezte Inés.

“Hogy vedd el a táskodat, és akkor indulj el, amikor megállunk.” Nem tudok itt beszélni.

“Ő a férjem.

“Pont ezért kell hallgatnod rám.

Blanca kiegyenesedett, mielőtt Álvaro kinyitotta a szemét. Inés a kezére meredt, még mindig bőrkabátban. Ugyanazok a kezek fogták meg az övét 8 hónappal korábban, egy kis esküvőn Toledóban. Úgy hitte, hogy az apja véleménye ellenére házasodni az élete első igazán szabad cselekedete.

Rafael Salvatierra, több épületfelújító cég tulajdonosa, soha nem fogadta el az Álvarót. Inés zavarban volt, ahogy a munkájáról, a számláiról és a családjáról kérdezett. Ezt úgy értelmezte, mint megvetést egy olyan férfi iránt, aki nem kiváltságok között született.

De az elmúlt hetekben furcsa dolgok történtek. Álvaro ragaszkodott hozzá, hogy vegyen néhány cseppet pihenni, mert aránytalan életbiztosítást kötött, és az évfordulós utazást anélkül szervezte, hogy megkérdezte volna. Minden alkalommal, amikor Inés részleteket kérdezett, megcsókolta, és azt válaszolta, hogy meglepetés. Előző nap még egy fényképet is küldött neki mindkettőjükről, amint mosolyognak: “Holnaptól kezdődik a legjobb.” Inés megtartotta.

A busz belépett Zaragozába. Blanca az ajtó mellett állt, miközben az álmos utasok a kabátjukért nyúltak. Inés a dokumentumokat és a töltőt a táskájába tette. Alig lélegzett fel.

Aztán meghallotta a nevét.

“Agnes.

Álvaro ébren volt. Nem tűnt zavartnak. Olyan nyugalommal nézett rá a székéből, ami megfagyasztotta a hátát.

“Megyek a fürdőszobába,” improvizálta.

“Természetesen,” válaszolta, mozdulatlanul.