“Megérdemelte, amikor hónapokig nem hívtál. Ha látni akarod, beállítunk időbeosztásokat, és teljesíted a felelősségeidet. De nem mész vissza velem.
Nem tudta megmondani, mekkora a fia ortopéd cipője. Elkezdtem a nyugdíj visszaesés folyamatát. Hetekkel később elkezdett valamit feltenni, bár ez nem törölte el a hiányát.
A következő szombaton találkoztam Paulával, egy 17 éves önkéntessel, aki segített megszervezni a rehabilitációs játékokat. Ibolya csík volt a hajában. Elmondta, hogy a szülei elváltak, és az apja utálja az önkénteskedést.
“Mi a neve?” Kérdeztem, bár már sejtettem, amikor megláttam a vezetéknevét a hitelesítésen.
—Octavio Salcedo. Ismered őt?
Éreztem egy fordulatot. Az a lány a nővérem volt. Még mindig nem tudta.
Nem mondtam el neki. Hallottam, ahogy Nicoról beszél, akivel megszeretődött. Fájt, hogy vért osztottunk meg, és egyikünk sem tudott róla.
Ugyanazon a délután Salcedo lement a félpincere, mert egy beszállító késleltetett az anyagok szállítását. Látta, hogy Paula egy edzés közben fogja Nico kezét, és elpirult.
“Mondtam, hogy ne gyere ide!” És te, Elena, hagyd abba a családommal való szórakozást!
“Azért jöttem, mert akartam,” válaszolta Paula. És engem sem kevert bele semmibe.
Elvittem Nico-t Mateóval, távol a sikoltozástól, aztán visszajöttem.
“Doktor, beszélnünk kell. Nem az adományokról. Anyámról.
Először láttam félelmet a szemében. Megkért, hogy menjek be hétfőn az irodájába. Egy feltétellel elfogadtam: Rosa jelen lesz. Az esetet írásban hagytam, hogy ne álcázzák munkahiánynak.
Hétfőn hoztam a születési anyakönyvi kivonatomat és egy másolatot a régi fényképről, ahol Rosa Octavioval együtt jelent meg egy személyzeti ünnepségen. Anyám elmesélte a történetet anélkül, hogy túlozta volna. Salcedo eleinte tagadta, hogy komoly kapcsolatuk lett volna; Aztán felismerte a dátumokat, és genetikai tesztet kért.
“Szerintem ez igazságos,” válaszoltam. Egy akkreditált laboratóriumban fogjuk megcsinálni, és mindenkinek meglesz az eredménye. De a munkám és Nico terápiái nem tárgyalhatók.
