Claire megszakítás nélkül hallgatta. Nem elemezett engem, nem adott kényelmes tanácsot, és nem sietett a következtetéshez.
“Sokat értél el,” mondta egy rövid szünet után. “De úgy tűnik, nagyon kevés helyet hagytál magadnak.”
Ezt a gondolatot már hallottam korábban, valahol a saját elmémben. De tőle ez nem tűnt kritikanak. Ez egyszerűen csak egy csendes megfigyelés volt.
Gyakrabban kezdtünk találkozni. Nem voltak hirtelen kijelentések vagy drámai ígéretek. Egyszerűen csak két ember voltunk, akik fokozatosan elkezdték eldönteni, hogy több időt töltsenek együtt.
Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy az első tesztem nem hozta meg azt az eredményt, amit szerettem volna.
Ez tönkretette a teszt mögötti gondolatot.
Visszatértem a régi hidemhez, hogy az emberek gyakran nem magukhoz vonzódnak, hanem az általa nyújtott lehetőségekhez.
Még egy másik, sokkal kevésbé kényelmes felismerés kezdett mellette növekedni. Talán a bizalmatlanságom többet mondott rólam, mint a körülöttem lévő emberekről.
Ezt beismerni nehezebb volt, mint elfogadni bármilyen lehetséges kimenetelt az első randinkon.
Eltelt még néhány hét. Észrevettem, hogy a rejtett motivációk várásának szokása nem tűnik el egyszerre, de már nem foglalta el az elmém minden részét. Korábban szinte úgy néztem az emberekre, mintha üzleti tranzakciókat lennének, mérlegelve a lehetséges kockázatokat és előnyöket.
Most ez a mechanizmus egyre gyakrabban hibásodott, mint egy régi eszköz, ami már nem felelt meg a munkának.
Claire-rel továbbra is találkoztunk anélkül, hogy hivatalos nevet adtunk volna a kapcsolatunknak. Nem beszéltünk meg pontosan, mi fog történni ezután, és egyikünk sem tett olyan ígéreteket, amiket nem vagyunk készek betartani. Valami szokatlan volt abban a lassú tempóban.
Claire sosem vitte előre az eseményeket. Próbáltam nem erőltetni őket, bár néha mindent fel akartam gyorsítani, és végre megérteni, mi van köztünk.
Egy este meghívtam vacsorára a városba.
Nem egy újabb tesztként. Nem kísérletként. Csak az estét vele akartam tölteni.
