Egy kis kávézót választottunk, lágy világítással. Nem volt felesleges pompa, és senki sem figyelt a többi asztalra. Hirtelen rájöttem, hogy évek óta először nem ítélkeztem a dekorációt, a kiszolgálást vagy az étlapon szereplő árakat.

Claire egy egyszerű ételt rendelt. Ez sem a legdrágább, sem a legolcsóbb, amit a külsőség kedvéért választottak. Azt választotta, amit igazán akart.

A természetessége még mindig meglepett.

Eleinte hétköznapi dolgokról beszélgettünk – munkáról, szórakoztató történetekről és apró pillanatokról, amelyek megnevettettek minket. Fokozatosan azonban a beszélgetés ismét komolyabbé vált.

“Még mindig tesztelsz embereket?” Claire váratlanul kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna a csészéjéről.

Hangjában nem volt vádaskodó.

Egy pillanatot meghallgattam, mielőtt válaszoltam.

“Nem úgy, ahogy régen.”

Ő egy apró bólintással intett, mintha ez a válasz elég lenne.

“Miért csináltad egyáltalán?”

Az ablak felé fordítottam a figyelmem. Az őszinte válasz egyszerűbb volt – és kellemetlenebb –, mint ahogy szerettem volna.

“Nem akartam újra tévedni.”

Claire kissé oldalra billentette a fejét.

“De nem teszteltél másokat. Azt próbáltad kideríteni, hogy képes vagy bárkiben megbízni.”

Szavai erősebben érintettek, mint vártam.

Nem tudtam, mit mondjak.

Vacsora után hosszú ideig sétáltunk. Az este meleg és csendes volt, tömeg és hangos zajok nélkül. Minél tovább mentünk, annál világosabban éreztem, hogy régi éberségem elveszíti a hatalmát felettem.

De nem tűnt el teljesen.

Időnként azon kaptam magam, hogy túl figyelmesen hallgatok Claire szavait, ellentmondásokat keresek és tanulmányoztam a reakcióit. Aztán haragudtam magamra.

Úgy tűnt, mindent észrevett, de ritkán beszélt róla közvetlenül. Csak egyszer mondta:

“Mindig arra vársz, hogy valaki csalódást okozson neked. Még akkor is, ha minden jól megy.”

Nem vitatkoztam.

Nem tudtam ellene mondani semmit.

Közben a vállalkozásaim a szokásos módon folytatódtak. Találkozók, szerződések, bővítés, új felelősségek – minden a helyén maradt. Mégis elkezdtem észrevenni, milyen automatikusan végzem azt a munkát, amire egykor az életemet építettem.

Mintha az egyik részem intézné az üzletet, míg a másik valahol messze létezne.