– A feleségem, igen – mondta David, és a hangja elcsuklott. – Ő volt a feleségem a törvény elõtt, mielőtt a szervezetét felemésztették azok a rohadt vegyszerek, amiket az apád takaríttatott fel vele a pincében, védelem nélkül. És a kislány, akit a karodban tartottál, a lázas kisbaba… ő nem egy idegen gyermek, Victoria. Ő a te unokagúhnod. Clara és az én kislányom.
A világ megállt. A kórház zaja, a nővérek csilingelő léptei, a monitorok monoton füttyögése mind elhalkult. Egy unokahúg. Egy hús-vér kisbaba, akit apám rideg, profitéhségre épülő birodalma gyakorlatilag halálra ítélt, miközben én az üvegpalotámban ültem, és a negyedéves jelentéseket bújtam.
– Haza kell mennünk – mondtam határozottan, bár a térdeim remegtek. – Nem maradhattok abban a lakásban. Az orvosok mondják meg, mire van Sarah-nak szüksége, én pedig…
– Te mit fogsz csinálni, Victoria? – vágott közbe David, és most először nézett mélyen a szemembe. – Kirúgsz még egyszer? Vagy most veszel meg minket egy csekkel, mint a tiszta lelkiismeret otthonalapítványai? Nem a pénzed kell. Igazságot akarok. Clara igazságát. És azt, hogy apád feleljen azért, amit tett.
2. Fejezet: Az alapító irodája
Éjfél is elmúlt, amikor megérkeztem a Sterling Toronyhoz. A felhőkarcoló sötéten és fenyegetően magasodott az éjszakai Chicago fölé. A receptsúsok döbbenten álltak, amikor beléptem, a lift pedig rekordgyorsasággal repített fel a legfelső emeletre – az elnöki lakosztályba, ahol apám, Richard Sterling még mindig tartotta a fonalat, dacára a korának és a hivatalos visszavonulásának.
Az irodája ajtaja nyitva állt. Az íróasztalánál ült, egy pohár skót whiskyvel a kezében, az olvasólámpa sárga fénye pedig mély árnyékokat vetett az arcára. Olyan volt, mint egy kőbe vésett szobor: megközelíthetetlen, hideg és tökéletes.
– Késő van az üzlethez, Victoria – mondta anélkül, hogy felnézett volna a papírokból. – Azt hittem, valami tűzoltómunkát végzel a South Side-on. Nos? Megtetted? Kirúgtad azt a lusta csövest?
