Valamennyi szem rám szegeződött. Az asszisztensem, aki a sarokban állt, egy vastag dossziét osztott szét a jelenlévők között.
– Mi ez? – kérdezte az egyik alelnök, homlokát ráncolva, miközben belelapozott.
– Ez a Skyline Csúcstorpok történetének legnagyobb belső auditja – feleltem emelt hangon. – Tartalmazza a harminc évvel ezelőtti eltitkolt baleseteket, a veszélyes munkakörülmények dokumentumait, a hamisított orvosi jelentéseket, és azokat a kifizetéseket, amelyekkel Richard Sterling megpróbálta elhallgattatni a saját családját.
Apám arca hirtelen hamuszürkévé vált. Felpattant a székéből, az asztalra támaszkodva üvöltött:
– Megőrültél?! Ezzel magadat is tönkreteszed! Te is benne vagy a cégben!
– Igen, benne voltam – néztem rá egyenesen, félelem nélkül. – De ma meghoztam egy döntést. Lemondok az elnöki pozícióról. Átadom a részvényeim egy részét egy újonnan alapított alapítványnak, amelyet Clara és David gyermeke, valamint az összes olyan munkás javára hozunk létre, akiket a cég valaha becsapott vagy veszélybe sodort. És ami te illet, apa… a szövetségi ügyészség már megkapta a másolatot. A vizsgálat hivatalosan ma délelőtt indul.
A teremben kitört a káosz. Az alelnökök kiabáltak, a papírok repültek, apám pedig tehetetlen dühében a szívéhez kapott, miközben a biztonságiak támogatásával kivezették a saját birodalmából.
De én már nem néztem utána.
Kiléptem az épületből a chicagói délelőtti napfénybe. A szél hűvös volt, de friss. A táskámban ott lapult a lakáskulcs, amit Davidnek és Sarah-nak adtam, és a telefonomban egy üzenet várta a választ: „A kicsi most nevetett, Victoria. Gyere haza hamar.”
Mosolyogtam. Építeni a jövőt sokkal nehezebb, mint rombolni a múltat – de most először az életemben tudtam, hogy miért érdemes harcolni.
