Beléptem a szobába, a táskámat a bőrkanapéra dobtam, majd odamentem az íróasztalához. Letettem elé a kórházból elhozott régi fényképet – azt, amelyiken Clara állt a Skyline építkezésénél, a cég logója előtt, védőfelszerelés nélkül, a kezében egy felmosóval.
Apám lassan felnézett. A szeme megrezzent, de az arcán átsuhanó meglepetést azonnal felváltotta az a fajta jeges fapofa, amivel a birodalmát építette.
– Hol találtad ezt? – kérdezte halkan.
– Onnan, ahová eltemetted, apa. Clara otthonából – feleltem, és a hangom élesebb volt, mint a penge. – Harminc éve azt hazudtad nekem, hogy Clara önként ment el, hogy eldobott minket. Azt hazudtad, hogy nincs többé köze a családhoz. De a valóság az, hogy amikor a pincét elöntötte az a mérgező iszap az építkezés alatt, nem hívtál be külsős cégcset. Nem áldoztál a biztonságra. Clara volt az, aki a saját kezével takarította ki a bűnjeleket, te pedig hagytad, hogy a vegyszerek lassan megmérgezzék a tüdejét. És amikor megbetegedett, kifizettél neki egy nincstelen hallgatási pénzt, és kitörölted a nevét a család történetéből.
Apám lassan letette a poharát. A whisky megremegett a kristályban.
– Ülj le, Victoria – mondta rekedt, parancsoló hangon. – Felnőtt nő vagy. Ideje, hogy megértsd, hogyan működik a világ. Nem építhetsz birodalmat érzelmekre. Ha egy tégla hibás, ha egy elem gyenge, azt ki kell venni a szerkezetből, különben az egész épület összeomlik. Clara… Clara gyenge volt. Nem bírta a nyomást. Ha akkor botrány lett volna a mérgezésből, a Skyline Csúcstorpok részvényei egy nap alatt a béka fenekére süllyedtek volna. Tízezer ember vesztette volna el a munkáját. Én megmentettem a vállalatot.
– Nem a vállalatot mentetted meg, apa. A saját hiúságodat mentetted meg – vágom rá, és a kezem ökölbe szorult az asztalon. – És most figyelj ide jól. Vége. Vége a titkoknak. Holnap reggel átadom a dokumentumokat a szövetségi ügyészségnek. A környezetvédelmi hivatalnak. És a sajtónak is.
