– Ap… – dadogta, és lassan felém fordította a fejét. A tekintetében ott ült a teljes iszonyat. Megértette. Megértette, hogy nemcsak a saját csapdájukba sétáltak bele, hanem azt is, hogy én mindent tudok.
A vendégek lassan leengedték a poharaikat. A nevetések elhaltak. Néhányan közelebb hajoltak az asztalokhoz, suttogva kérdezve egymástól, hogy mi a csuda történik a főasztalnál.
– Mi… mi folyik itt? – kérdezte a menyasszony apja, egy gazdag, de sekélyes ingatlanbefektető, aki eddig a sarokban bízott a fia vagyonában. – Chloe, miért nem állsz fel? Mi az a furcsa hang?
– Apuci! – sírta el magát Chloe, és a tökéletes sminkje a könnyeitől azonnal elmosódott. – Valaki… valaki beragasztózta a székemet! Ez egy szörnyű tréfa! Harrison, csinálj már valamit! Vágjál le!
De Harrison nem tudott mit tenni. Ha megpróbálta volna letépni a ruhát, a csipke teljesen szétmállik, és a menyasszony félmeztelenül ül ott kétszáz illusztris vendég előtt.
És ekkor, miközben a fiam a tehetetlenségtől remegő kézzel próbálta eltologatni a szék lábait, én lassan felálltam a saját helyemről.
A feleségem, Martha, a karomba kapaszkodva állt fel mellettem. Az égkék ruhája hibátlan volt, a régi gyöngy bross ragyogott a gallérján, a mozdulatai pedig – bár óvatosak voltak – teljesen biztonságosak.
A kezemet a zsebembe suttogtam, és rácsavartam a mikrofont, amit a ceremóniamestertől vettem el egyetlen határozott mozdulattal.
2. Fejezet: A telefon és a dokumentum
A teremben beállt csendben a hangom mélyen és tisztán visszhangzott a kristálycsillárok alatt.
– Hölgyeim és uraim – mondtam, és a tekintetem végigsiklott az arcokon, mielőtt a fiamra és a ráragadt menyasszonyára szegeződött volna. – Elnézést kérek a kis zavarért. Úgy látszik, a főasztalnál egy kis… szerkezeti hiba csúszott be a kivitelezésbe. Mint építési vállalkozó, mindig mondtam: ha az alapok rohannak, és a tervet rossz szándékkal rajzolják meg, a végén a saját építményed dől rád.
