– Anya… én… a helyzet az, hogy… – dadogta, de a szavai elvesztek a semmiben. Nem volt magyarázat. Nem volt olyan retorikai fordulat, ami kitörölhette volna azt a tényt, hogy a saját anyját akarta megalázni kétszáz ember előtt egy előre megfontolt, aljas csapdával.
A hotel igazgatója ekkor diszkréten a kezemet érintette.
– Thomas, a rendőrség emberei már kint várnak a főbejáratnál. A rongálás, a testi sértés kísérlete és a magánélet megsértése miatt a feljelentést megtehetjük. De a te döntésed, hogy mit szeretnél.
Ránéztem a fiamra. A harmincvalahány éves férfira, aki azt hitte, hogy a pénz, a csillogás és a gátlástalanság elég ahhoz, hogy felépítsen egy életet.
– Nincs szükség rendőrségre ezen az esküvőn – mondtam, és a zakóm gombját betűztem. – Legalábbis nem most. De ennek az esküvőnek vége.
– Vége? – sikoltszerűen hördült fel Chloe a székéből, miközben a könnyek patakokban folytak az arcán. – Te nem teheted ezt! A vendégek! A torta! Azt hiszed, csak úgy elsétálhatsz?!
– Nem én sétálok el, Chloe – fordultam hátra a kijárat felé. – Ti maradtok itt. Pontosan azon a helyen, ahova beültettétek magatokat. Jó szórakozást a felvételhez.
Martha a karomba karolt. Éreztem a kezének finom remegését, de ahogy elindultunk a bálterem nagy kétszárnyú ajtaja felé, a léptei egyenesek, határozottak voltak. Nem sántított. Nem kellett bot. A feleségem erősebb volt, mint amilyennek ők valaha is látták.
A vendégek sora szétnyílt elöttünk, mint egy fegyelmezett sorfal. Senki sem szólt egy szót sem. Csak néztek minket, ahogy elhagyjuk a termet, hátrahagyva a csillogó kristályokat, a drága orchideákat, és azt a fiút, aki azt hitte, hogy a világ legfontosabb dolga a saját hiúságának az építése.
4. Fejezet: Az alapozás újrakezdődik
Két héttel az elrontott esküvő után a Chicago déli részén lévő kis irodámban ültem. A kávéscsészémből még szállt a gőz, és az ablakon át látni lehetett, ahogy a Michigan-tó vizén a hajók lassan haladnak észak felé.
