A telefonom megcsörren az asztalon.
Nem akartam felvenni, de a kijelzőn nem Harrison száma villogott, hanem a feleségemé, aki alulról, a konyhából hívott.
– Thomas, a posta hozott egy levelet Harrisonéktól – mondta Martha, és a hangja meglepően nyugodt volt.
– Mi áll benne, drágám? – kérdeztem, miközben letettem a tollat a tervrajzról.
– Chloe elhagyta. Azt mondják, a ruha tisztítási költségei és a botrány miatt a családja azonnal felbontotta az eljegyzést. Harrison pedig… Harrison most kérte, hogy átjöhessen. Beszélni akar velünk.
Elgondolkodtam egy pillanatra. Az építkezésen, ha egy épület alapja megreped, két dolog történhet: vagy hagyták, hogy teljesen összeomoljon, vagy megállítják a munkát, kibontják a rossz betont, és teljesen újat öntenek be, sokkal keményebb anyagból.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön át, Martha – mondtam halkan. – De a kocsibeállón fogom várni.
Letettem a telefont, felvettem a kabátomat, és kimentem a hűvös chicagói levegőre. A kocsibeálló betonja sima volt, szürke és kemény – olyan alap, amit évtizedekre terveztek.
Tudtam, hogy a fiunknak még nagyon sok időre és kemény munkára lesz szüksége ahhoz, hogy ezt az alapot újraépítse. De azt is tudtam, hogy az első repedést már mindketten látták. És néha ez az egyetlen dolog, ami elég ahhoz, hogy a jövőben ne dőljön össze minden.
