Odaléptem a fiam elé, és a zsebemből előhúztam azt a második dokumentumot, amiről a hotelbe érkezésem óta tudtam, hogy ott van a zakóm belső zsebében. Nem volt más, mint egy hivatalos vagyonjogi és örökösödési nyilatkozat, amit Harrison a hátam mögött, egy gátlástalan ügyvéden keresztül próbált aláíratni Marthával még a múlt héten, amikor én a déli oldali építkezésen dolgoztam.
– A fiam vagy, Harrison – mondtam, és a hangom keményebb volt, mint a legvastagabb alapozó beton. – De a fiamnak születni nem azt jelenti, hogy szabadon eltaposhatod az édesanyádat csak azért, mert egy kicsit lassabban jár utána, mint te. Te és ez a… – mutatott a székhez ragadt menyasszonyra – …hölgy azt hittétek, hogy Martha már csak „megviselt régi bútor”, amit ki lehet dobni a lomtárba, ha a felső társasági eseményeken nem mutat elég jól. Elterveztétek, hogy megalázzátok a saját anyádat, felveszitek videóra, és nevetek rajta. De elfelejtettétek a legfontosabb szabályt az építkezésen: mindig ellenőrizd a teherhordó falakat, mielőtt elkezded lebontani a házat.
3. Fejezet: A romok alatt
A bálteremben a csend olyan mély volt, hogy a távolból behallatszó autók dudálása is tisztán kivehető volt a Michigan-tó partjáról.
Martha – a feleségem, akit ez a két ember ócska bútornak nevezett – lassan odalépett hozzám. Az arca sápadt volt, a szemében pedig csillogtak a felgyülemlett könnyek. Nem a harag könnyei voltak azok, hanem az a fajta csendes, mély fájdalom, amit csak egy anya érezhet, amikor rájön, hogy a gyereke, akit nevelt, akinek az első lépéseit vigyázta, egy olyan emberré vált, aki a szenvedését kívánta a saját szórakoztatására.
– Harrison… – mondta Martha, és a hangja olyan gyengéd volt, hogy még a fiam is megremegett tőle. – Tényleg ezt hitted rólam? Hogy én teher vagyok neked?
Harrison nem mert a szemébe nézni. A tekintetét a földre szegezte, ott, ahol a menyasszonya még mindig kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a ruháját a székből.
