Chloe a székhez ragadva kapkodott a levegő után.
– Harrison, hallod ezt?! Hallod, mit mond ez az öreg bolond?! Csinálj valamit! Hívd a rendőrséget!
– A rendőrséget? – kérdeztem hűvös mosollyal, miközben előhúztam a zsebemből azt a kis tárgyat, amit Chloe a borospohara mellé helyezett, mielőtt elmentek a bálteremből: a saját mobiltelefonját, amelyen a felvétel készítésére programozott kamera még mindig égett a piros jelzéssel. – Nem hiszem, hogy a rendőrségnek most a te panaszaid lennének a legfontosabbak, Chloe. Különösen nem akkor, amikor ez a telefon – amit olyan gondosan elhelyeztetek, hogy felvegye, ahogy a feleségem, Martha elesik és pánikba esik – éppen most rögzít minden egyes szót, amit ejtettek.
Harrison ekkor hirtelen felpattant a székéről – ő legalább fel tudott állni –, és a kezével ki akarta verni a telefont a kezemből.
– Add ide azt, apa! – ordította, és a hangja hirtelen elveszítette minden korábbi kifinomultságát. Olyan volt, mint egy sarokba szorított, vadállat kölyök. – Elég volt! Te tönkre akarsz tenni minket!
De mielőtt elérhetett volna, a bálterem oldalsó ajtaja kinyílt, és a hotel igazgatója lépett be a terembe, két biztonsági őr kíséretében. Nem valami véletlen folytán voltak ott; negyven évnyi építési tapasztalat azt tanította, hogy ha az ember átvizsgál egy helyszínt, nemcsak a hibákat keresi, hanem a megbízható embereket is a személyzetben. A hotel vezérigazgatója egy régi barátom volt, akinek a cégem építette a chicagói raktárbázisát.
– Mr. Gallagher – mondta az igazgató, határozott léptekkel odalépve hozzánk. – A technikusunk átnézte a biztonsági kamerák felvételét is a privát társalgóból meg a bálteremből, amit tizenöt perce kért tőlem. A videókat már elmentettük a cég központi szerverére is.
Harrison arca most már nemcsak szürke volt, hanem teljesen kifejezéstelen. Úgy nézett rám, mint egy idegen emberre.
– Apa… mi… mi a fenét csinálsz? – suttogta, és a térdei megrogytak. – Én vagyok a fiad. Miért teszed ezt?
