Ilya csendben maradt. Aztán válaszolt, és hangjában sem harag, sem bosszúság nem volt – csak fáradtság:

“Sveta a nővérem. Mást nem tehetek. Tudod, hogyan nőttünk fel.
“Tudom,” válaszolta Sveta. “Pont ezért mesélem neked.”

Bólintott, megcsókolta a halántékát, és lekapcsolta a lámpát.
Semmi sem változott.

Katya születésnapját Sveta vegyes érzésekkel fogadta. Egyrészt a húsz év jó kor. Másrészt érezte, hogy az este nehéz lesz. Katya egy héttel korábban hívott, hangja egyszerre ünnepi és szeszélyes volt.

“Ilyusha, étterembe megyek barátaimmal. Jössz?
“Természetesen jövünk,” válaszolta Ilya, anélkül, hogy Svetával egyeztetett volna.

A konyhából hallotta a beszélgetést, miközben zöldségeket kevert a tűzön. “Persze, hogy jövünk” — nem “megnézem”, nincs “átgondoljuk”, nincs “megkérdezem Svetát.” Egyszerűen “természetesen”. Nem szólt semmit. Csak egy kicsit erősebben szorította a kanalát.

Az étterem jó volt. Nem hivalkodó, hanem meleg — visszafogott világítás, friss virágok az asztalokon, diszkrét zene. Katya az asztal fejében ült, hat vagy hét barát társaságában, akik a saját korosztályában voltak — zajos volt, nevető, telefonok a folyamatos fotózásért. Katya gyönyörű ruhát viselt, a haja tökéletesen volt formázva, szemei csillogtak. Boldognak tűnt, és Sveta egy pillanatra meglágyult – hiszen ez volt a születésnapja, ifjúság, öröm.

“Sveta! Ilyusha! Katya felállt, szorosan megölelte a testvérét, majd Svetát, kissé visszafogottabban. “Nagyon örülök, hogy eljöttél!”

Leültek az asztal fejéhez. A pincér hozta az étlapokat. Ilya azonnal pezsgőt rendelt az egész asztalra – egy széles gesztus, anélkül, hogy az árakat nézte volna, ami miatt Sveta belül összerezzen. Rendelt egy pohár bort, és úgy döntött, hagyja, hogy az este elmúljon.

A következő két óra elviselhető volt. A lányok jól érezték magukat, nevettek, lefotózták az ételüket és készítettek képeket egymásról. Katya kinyitotta az ajándékait — sok volt, nevetésekkel és megjegyzésekkel együtt. Ilya olyan nyílt gyengédséggel figyelte a nővérét, hogy Sveta akaratlanul is érezte a szúrást. Nem féltékenység, nem. Valami összetettebbet. Egyfajta nosztalgia, az a vágy, hogy ő is ugyanúgy nézzen rá — ingyen, ok nélkül.