“Hozd a számlát, én fizetem,” “A férjem úgy döntött, hogy a nővére estéjét az én hitelkártyámmal fizeti.

Ilya megdörzsölte az orrnyergét.
“Mi a baj még?”
“Jól kijövötek?” Ránézett. — “Mi a baj még?” Ilya, többször is meséltem neked. Nyugodtan, kiabálás nélkül elmagyaráztam neked a dolgokat. Hallgattál, bólintottál, megcsókoltál a homlokomra… És másnap minden újra elkezdődött, ahogy korábban.
“Sveta a nővérem.” Nem hagyhatom őt egy nehéz helyzetben.
“Nem kényes helyzetben van. Sveta majdnem nevetett, de a nevetése üresnek hangzott. “A barátaival ünnepelte a születésnapját egy étteremben, ami nyilvánvalóan meghaladta a lehetőségeit. Ez az ő döntése. Ez az ő felelőssége. Húsz éves, Ilya. Húsz év. Ő felnőtt.
“Húsz év még nagyon fiatal.
“Húsz éves koromban már dolgoztam és szobát béreltem,” mondta halkan Sveta. Egyedül. Nincs egy nagytestvér, aki betömi az összes lyukat.

Ilya csendben volt. A csendben hallani lehetett a régi fali óra ketyegését, amit Sveta egy nap egy bolhapiacon talált ki, és amelybe első látásra beleszeretett. Most egy szünetet szakított, ami egyre terhelőbbé vált.

“Féltékeny vagy,” mondta végül.
Sveta lassan letette a csészéjét az asztalra.
“Nem,” mondta nagyon határozottan. “Nem vagyok féltékeny. A féltékenység az, amikor úgy érzed, kevésbé szeretnek téged. Tudom, hogy szeretsz. Ebben nincs kétségem. De valami másról beszélek. Arról beszélek, hogy olyan pénzügyi döntéseket hozol, amelyek mindkettőnkre hatással vannak, anélkül, hogy velem konzultál. Arról beszélek, hogy ma el akartad venni az én kártyámat — az enyémet, Ilya-t, nem a miénket — hogy kifizesd a nővéred estéjét. Úgy követeltél, mintha nyilvánvaló lenne. Mintha a pénzem is forrás lett volna Katia számára.

Kinyitotta a száját, majd újra becsukta.
“Sveta, nem akartam…”
“Nem gondoltál rá,” fejezte be helyette. “Pontosan. Nem gondoltál rá. Mert sosem gondolkodsz a nővéredre. Automatikusan cselekedsz. És ez probléma, Ilya. Ez nagy probléma.

Felállt, és néhány lépést tett a konyhába. Figyelte, ahogy gondolkodik, miközben sétált, keresve a szavait.
“Megpróbálok figyelmesebb lenni,” mondta végül.
“Már kimondtad.
“Nem, én—”
“Te mondtad.” Más szavakkal, de te mondtad. A tekintetét tartotta. “Ilya, azt akarom, hogy most hallgass meg.” Hogy tényleg hallgatsz rám. Nincs bólintás, csók, nincs “aludunk”. Figyelj rám.