Megállt, és ránézett.
“Ha nem találsz egyensúlyt köztem és a nővéred között, a családunk és az ő igényei között, aközött, amire szükségünk van, és aközött, amit ő akar, akkor komoly bajunk van. Olyan komoly, hogy nem tudom, hogyan oldjuk meg. Megállt. “Ha semmi sem változik, az utaink külön utakon járnak.” Ez nem fenyegetés. Csak az igazat mondom.
Csend telepedett.
Ilya, aki a konyha közepén állt, ránézett. Hosszú idő után először Sveta nem látta az örök “de ő a nővérem” kifejezést az arcán, sem a beszélgetés fáradtságát, sem azt a vágyat, hogy mindent elfojtson, hogy visszatérjen a normális élethez. Valami mást látott. Valami olyasmi, mint egy férfi arckifejezése, aki felfedez egy repedést egy falban, amit sosem vett észre — és megérti, hogy már régóta ott van.
“Komolyan mondod,” mondta halkan.
“Természetesen.
Lassan visszaült. Sokáig csendben maradt. Kint egy autó hajtott el, lámpájával végigsöpörve a falakat, majd elhajtott.
“Nem tudom, hogyan változtathatnám ezen,” mondta végül, és volt valami a hangjában, ami majdnem megérintette Svetát. Majdnem. “Így nőttem fel. Ez… reflex. Ő sír, én megoldom a problémát. Kérdezi, én engedelmeskedek. Nem tudom, hogyan csináljam másképp.
“Tudom,” mondta Sveta. “Ezért nem haragszom rád, Ilya. Fáradt vagyok. Ez nem ugyanaz.
Hosszasan nézett rá.
“Adj időt.”
“Adtam neked időt.” Több hónap.
“Nem, úgy értem… Tényleg. Értem. Most hallalak. Végigsimított az arcán. “Adj időt, hogy átgondoljam mindezt.” Hogy beszéljek Katia-val. Hogy elmagyarázza neki.
Sveta ránézett. Az a fáradt arc, azok a kezek az asztalon, az a szokás, hogy kicsit oldalra néz, amikor valami fontos dolgot mond, anélkül, hogy tudná, hogyan fogadják.
“Rendben,” mondta végül.
Ez nem megbocsátás volt. Ez nem volt vége. Ez egy utolsó pont volt egy hosszú és nehéz bekezdés végén, mielőtt a következőt még meg kellett írni.
Felállt, és a maradék hideg teát a mosogatóba öntötte.
“Menj aludni,” mondta. “Erről később beszélünk.”
