Kortyolt egy kortyolt a borból.
Ahogy az este véget ért, és a barátok elkezdtek készülődni, Katya hirtelen a testvérére nézett azzal a furcsa arckifejezéssel—kissé tehetetlenül, kicsit könyörgővel.
“Ilyusha… Elkezdte, és abban az egy névben Sveta már mindent hallott.
“Igen?” Ilya felnézett rá.
— “Van egy kis… Katya habozott, és az asztalra mutatott, amely tányérokkal és poharak borított. “Végül rosszul számoltuk a lépésünket. Azt hittem, megosztjuk a költségeket, de…
“Hozd a számlát, én elintézem,” mondta Ilya azonnal. Még csak nem is hagyta, hogy befejezze. Egyszerűen felemelte a kezét, hogy hívja a pincért.
Pont ebben a pillanatban történt meg.
Sveta egy szót sem szól. Csak nézte, ahogy a pincér behozza a cetlit, Ilya megragadta, átfutotta – és egy pillanatra megváltozott a férje arca. Nagyon enyhén. Alig észrevehető. A zsebébe nyúlt, elővette a kártyáját, és feltette a terminálra.
Visszautasította.
Másodszor is próbálkozott. Újabb visszautasítás.
Sveta csendben figyelte a jelenetet. Tudta, miért utasítják vissza a fizetést. Ő maga is megkérdezte a közös számláikat a hónap elején, és látta, hogy már majdnem elérték a plafonjukat. Tudta. Ilya állítólag elfelejtette — vagy nem figyelt rá, mivel nem ő kezelte a pénzügyeket.
“A fenébe,” suttogta halkan, miközben Svetához fordult. “Sveta, nálad van a kártyád?”
Ez volt az utolsó csepp a csepp csepp volt.
Nem csupán kérés volt. Nem csak egy kínos helyzet volt. Ez mindannak az eredménye volt, ami hónapok alatt gyűlt össze. A telefonok, a fejhallgatók, az órák, az áthelyezések, az ajándékok, az “ő a nővérem”, a szavai, kérései, az idegessége, amit olyan gondosan elrejtett. Mindez egy tömör blokkban összegyűlt, ami most a torkában ragadt.
“Nem,” mondta Sveta.
Ilya döbbenten nézett rá.
“Sveta, nem sok, én…
“Nem,” ismételte – nyugodt, higgadt hangon.
Az asztalnál Katya kissé megemelte a nyakát. Barátai érezték, hogy a feszültség nőtt, és diszkréten a telefonjaik felé fordultak, úgy tett, mintha nem hallgatnának, bár nyilvánvaló volt, hogy mindent hallanak.
