“Sveta,” suttogta Ilya, lehalkította a hangját, “ne tedd ezt most…”
“Mondtam, hogy nem, Ilya.
Katya duzzogott. Ez a gesztus annyira természetes volt számára, annyira megszokott, hogy Sveta majdnem csodálta volna a mesterségét, ha nem lett volna ilyen dühös. Ez a húsz éves fiatal nő duzzogott ott, mintha egy gyerek visszautasítana egy cukorkát, minden társasága szeme előtt.
“Rendben, ezt később megoldjuk,” mondta Ilya, újra Svetára meredve. Tekintetében könyörgés volt, amelyben egy kis szemreresurs keveredett. “Sveta, hát, ez kínos. Otthon megbeszéljük, de most…
“Nem,” mondta, felállva.
Elvitte a táskáját. Nyugodt. Egyszerűen felállt, rövid, udvarias mosolyt küldött Katyának, majd a kijárat felé indult.
Kint belélegezte a friss levegőt, és taxit rendelt.
Az autóra várva mozdulatlanul állt, a sötétségbe kukucskálva: a néhány elhaladó autók fényszórója, a nedves aszfalt, a saját tükörképe az ablakban az ellenkező ablakban. Egy nő gyönyörű kabátban, egyenes háttal, arca teljesen érzéketlen.
A taxi gyorsan megérkezett. Felment az emeletre, megadta a címet, nekidőlt az ülésnek, és becsukta a szemét.
Nem sírt. Nem akarta. Valami furcsán nyugodt volt ebben az állapotban — az a nyugalom, ami egy nagyon hosszú feszültség után jön, amikor valami végül elenged és a nyomás elpárolog.
Amikor hazaért, levetkőzött, teát készített magának, és leült a konyhába. Várt.
Ilya körülbelül egy órával később érkezett. Hangtalanul lépett be, kétségtelenül azt hitve, hogy ő alszik. De a konyha világítása bekapcsolt, és ő megjelent az ajtóban. Még nem vette le a köpenyét; Az arca fáradt, kissé bűntudatos volt, de már most látszott a szemében a vágy, hogy magyarázkodjon, meggyőzzen, könyörgjön.
“Sveta,” kezdte.
“Ülj le,” mondta.
Engedelmeskedett. Csend telepedett le. Aztán:
“Nem kellett volna.” Kínos volt, minden barátja előtt…
“Nem érdekel,” válaszolta Sveta. Agresszivitás nélkül. Egy egyszerű megfigyelés. “De valami más is közel áll a szívemhez.
