“Az a gyerek én vagyok,” mondta.
Akkor 9 éves voltam. Édesanyja meghalt, ő pedig túlélte, hogy az utak közelében futgatott ügyeket. Titokban besurrant egy esküvőre, hogy ételt keressen. Két férfi ki akarta rúgni, de a zenész abbahagyta a játékot, és leültette mellé, mindenki előtt.
“A nagyapád megosztotta velem az ételét. Engedett, hogy függőágyban aludjak, és a buli végén elkísért egy hostelbe, ahol fogadhattak. Azt mondta, hogy annyit érek, mint bármelyik vendég.
Rafael a gitár piros szalagját nézte, amit az asztalra tettem.
“Akaratlanul is eltörtem, miközben a hangszert cipeltem. Megtartott egy darabot, és megígérte, hogy megtartja, amíg vissza nem tér.
Ezután farmokon dolgozott, megtanult marhakezelést, és az évek során földet vásárolt. Feleségül vette Clarát, egy tanárt, akivel 30 évig élt. Három éve halt meg. Aztán elkezdte keresni azt a férfit, aki megváltoztatta annak a gyermeknek az életét.
“Miért nem mondtad el ezt az elején?”
“Mert féltem, hogy megtalálom, és hogy már nem fog emlékezni rám. És mert nem érdemled meg, hogy egy idegen helyet foglaljon a házadban.
Nem bocsátottam meg neki azonnal. A hallgatása táplálta a gyanúmat. Megkértem, hogy legközelebb mondja el az igazat, még ha kényelmetlen is. Bólintott. Azt mondta, hogy egy jegyzetfüzetet hordott rajta, amelyen áthúzott nevek, meglátogatott falvak és elhunyt zenészek voltak; Jacinto fényképének megtalálása a kápolnában olyan reményt adott neki, amit alig mert volna megélni. Nem földdarabot keresett, hanem hogy bizonyítsa, ez az ember valóban létezik.
Aznap délután Rafael gitáron játszott egy egyszerű dallamot, amit Jacinto tanított neki. Nagypapa, aki órák óta Irmának szólított, hirtelen felemelte a fejét.
“Rafita,” suttogta. A kezeid már megnőttek.
Rafael elejtette a hangszert, és eltakarta az arcát. A nagyapám megveregette a vállát, bár tíz perccel később újra megkérdezte, mi a férfi neve. Értettem, hogy egy pillanatnyi emlék nem gyógyír, de senki sem veheti el tőlünk azt a pillanatot.
