Patricia megtorpant. A gúnyos mosoly halványulni kezdett az arcán, amikor meglátta a sheriff egyenruháját és a jogász kezében lévő vaskos mappát.
– Miller sheriff? – kérdezte Richard idegesen. – Mi folyik itt? Miért hozta vissza ezt a lányt?
Miller sheriff szigorú tekintettel lépett előre.
– Richard, Patricia… nem én hoztam vissza őt. Miss Amber Frell hozott ide minket, mint a birtok törvényes tulajdonosa.
– Tessék?! – sikított fel Patricia. – Ez egy nevetséges tévedés! A ház az apámé volt! Roy érvényes végrendelete engem nevezett meg örökösnek!
Mr. Vance, a jogász lépett előre, és kinyitotta a mappáját.
– Mrs. Frell – mondta a jogász hűvös, professzionális hangon. – Az a végrendelet, amelyre Ön hivatkozik, tizenkét évvel ezelőtt érvénytelenítésre került. Mr. Roy Vance nyolc évvel ezelőtt a teljes vagyonát – beleértve ezt a birtokot, a faipari céget és a banki megtakarításokat – átruházta a Roy Vance Családi Vagyonkezelő Alapra.
– És ki az alap kedvezményezettje?! – kiáltott Richard, miközben az arca hamuszürkévé vált.
– Amber Rose Frell – válaszolta a jogász tisztán. – Miss Amber az egyedüli és kizárólagos tulajdonos. Önöknek semmilyen jogi alapjuk nincs arra, hogy ezen az ingatlanon tartózkodjanak.
4. Fejezet: Az álarcok lehullása
A csend sűrű és fojtogató lett a hófödte udvaron. Patricia úgy meredt rám, mintha egy kísértetet látna.
– Ez… ez hazugság! – dadogta, és a kávéscsésze megremegett a kezében. – Roy nem tehette ezt! Én voltam a lánya! Én gondoskodtam róla!
– Nem, Patricia – léptem előre egy lépést, és egyenesen a szemébe néztem. – Te soha nem gondoskodtál róla. Te csak a pénzét vártad. És tudod, miért hagyott mindent rám? Mert tudta, hogy ki vagyok. Megtudtam az igazságot, Patricia. Tudom, hogy Rose volt az édesanyám.
Patricia arca elfehéredett. A kezéből kiesett a csésze, és a porcelán darabokra törött a felhalmozódott jégen.
– Tudod… – suttogta.
