A könnyek lefolytak az arcomon, de ezúttal a megkönnyebbülés és a hála könnyei voltak. Megcsókoltam a fotót, és gondosan visszatettem a dobozba.

Végre megértettem, miért kellett átélnem azt a szörnyű karácsony reggelt. Nem azért, mert értéktelen voltam. Hanem azért, mert az volt az utolsó lépés azon az úton, ami elvezetett az igazi otthonomhoz.

Megsimogattam a finom tölgyfa szegélyt a doboz fedelén.

– Köszönöm, Nagyapa – suttogtam a csendes szobában. – Nem sírok többé. Hazatértem.